5. fejezet
Vigasztalás…
Layla

Éppen görényt sétáltatok és kicsit szomorúnak érzem magam… nem tudom miért…

Még sírok is. Fura, mert általában nem nagyon szoktam… na Alma is elszaladt (ő a görényem). Most mehetek megkeresni… utálom az ilyet, mert ilyenkor a séta a 6-szorosára nő. És ilyenkor én általában szívesebben gépezem, vagy nézek TV-t, de peresze sétálni is szeretek, csak egy

 idő után elkezdek fázni… de most nem fázom, sőt melegség árad szét a testemben, ugyanis egy ismerős alak hozza vissza Almát. Dennis. Te jó ég mit tegyek? Most aztán nincs menekvés… ok próbáljuk meg…
- Szia!- minden egy köszönéssel kezdődik, nem?
- Szia! A te görényed?
- Aha. Kösz, hogy visszahoztad, mindig elszökik, és persze nekem kell utána futnom. – nevet, nevetek, minden szép és jó, csak mi a jó égért nem történik semmi?!
- Te jó ég, te sírsz! Mi történt?

- Á ugyan semmi, semmi…- próbálom letörölni a könnyeimet.
- Most már, muszáj lesz elmondanod, mert, ha nem mondod el, akkor én sem mondom el, amit mondani akartam, de még a kutyádat sem adom vissza!- fenyeget meg viccesen.

- A kutya, az egy gonddal kevesebb lenne, de elmondom, ha te is elmondod.
- Előbb te.

- Akkor nem.
- Ok, ok. Csak… azt szeretném kérdezni, hogy… van valami programod szombatra? Mert az egyik ismerősöm szervez egy bulit, meghívott és azt mondta, hogy vihetek magammal valakit…- itt elakad.

- És engem szeretnél elhívni?- töröm meg a csendet.

- Igen- ezt már nagyon halkan mondta.- 17: 30-kor lenne a Sövény utca 13.-ban.

- Ok, ott leszek.
- És te? Te akkor miért sírtál?- kérdezősködik (sajna nem felejtette el…)

- Fogalmam sincs… egyszerűen rossz kedvem van… olyan egyedül érzem magam.
- Furcsa, mert ezt én is érzem…
- Tényleg, te hogy-hogy itt vagy? Te errefelé laksz?
- Aha, itt a közelben, arra.- és elmutat egy irányba. Azután közelebb hajol, hozzám, de gyorsan megszólalok:
- Ok… hát akkor most nekem haza kell mennem… jó volt beszélgetni, szia!- és megint faképnél hagyom, bár fájó szívvel, de nem akarok kockáztatni.
- Ok, nekem is, szia!

Otthon. Lehet, hogy Dennis az előbb meg akart csókolni, mert tisztára úgy viselkedett, de én nem vagyok biztos benne, hogy szeret, és, ha pedig nem, akkor nem akarok vele csókolózni, sőt még félek is, hogy jól fogom csinálni, vagy mit tudom én… Olyan boldog vagyok. Dennis gyakorlatilag randizni hívott, de persze még semmi sem biztos. Most inkább koncentrálok az Atlantiszos dologra, csak az a baj, hogy nem megy…
Ma péntek van és holnap lesz az a buli. Addig még van pont egy napom, és holnap úgysincs semmi dolgom, úgyhogy holnap el is kezdek készülődni. Olyan kér, hogy a többiek nem jöhetnek, de nem baj, addig ők filóznak Atlantiszon. Lehet, hogy kegyetlen vagyok, de ezt a lehetőséget nem halaszthatom el! Vajon mit fogok felvenni? Valami zöldet az tuti, mert az megy a hajamhoz( vörös a hajam). Jaj, van egy nagyon jó zöld gatyám, meg egy szép felsőm, ahhoz veszek fel egy nyakláncot és egy fekete cipőt, tudom, hogy ez így hülyén hangzik, de nem annyira randizós, de nem is az a kifejezetten bulizós. A lényeg, hogy jól fogok kinézni! Éjjel álmodok.
A Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába járunk Szonjával és ilyen kis nagyon erős  ,,manók” ellen harcolunk. Az egyik a vizet, a másik a tüzet tudja irányítani, úgy, mint Szonja, a másik, pedig a vizet, úgy, mint én csak gyakorlottabban. Ki megyünk a víz manóval egy teraszra, ahol esik az eső, Szonjáék pedig bemennek egy terembe harcolni. Az esővizet irányítva harcoltunk, de nem emlékszem, hogy ki nyert.
Felriadok. Ez nem olyan volt, mint egy rémálom, de nem is volt jó… na mindegy. Te jó ég mát 10 óra?! Már el kellett volna kezdenem készülődni… Még nagyon sok dolgom van, de azzal kezdem, hogy szólok Szonjáéknak, hogy ma sajnos nem tudok elmenni.