23. fejezet
Szülinap és ellenőrzés
Layla

- Layla…- szól hozzám Dennis miután, végeztem.- én… mondanom kéne valamit… négyszemközt… Beszélhetnénk?
- Persze, csak üljünk le… mert nagyon fáradt vagyok.
- Szakítanunkkéne…- mondja Dennis egy szuszra.
- Ok.

-… tudom, hogy mérges vagy rám, de beleszerettem… mi? Nem baj?
- Az a helyzet, hogy nem. Én is meg akartam tenni, csak nem tudtam, hogy mondjam, mert féltem, hogy megbántalak. De kibe szerettél bele? Csak úgy kíváncsiságból…
- Köszi. Szonjába.- Szonja? Áldásom rájuk…
- Tényleg? Örülök nektek.

- Mégegyszer köszi.
- Ugyan semmiség… Figyel, most megyek, van még egy kis elintéznivalóm.
- Ok, menj csak.- mondja, majd odamegy Szonjához.
Ekkor ránézek Rickyre, aki rám kacsint, de én a fejemet rázom. Most már nem is kell a tervünk. Odamegyek Nathanhoz, aki csak áll ott tétlenül és nem tud semmit kezdeni magával.
- Szia.- mondom, bár nehezemre esik.

- Szia! Én csak azt akarom mondani, hogy…
- Menjünk oda! Négyszemközt kéne beszélnünk.- mutatok egy szikla mögé.
- Ok.

Odamegyünk.

-… azt akartam mondani, hogy sajnálom. Mindent összekutyultam. Sajnálom, ha megbántottalak, vagy Rickyt. Én csak…- próbál magyarázkodni, de egy csókkal beléfojtom a szót.

- Csak… szeretlek.
- Én is szeretlek, és nem akartam hazudni neked, amikor elmentem, de át kellett gondolnom néhány dolgot, találkoztam Rickyékkel, és ő mondta, hogy ő is tévedett. Már nem szerelmes beléd.
- Ennek örülök. Így senki sem bánt meg senkit.
- Igen.- mondom, majd megölelem. Annyira jó a karjaiban lenni, biztonságban érzem magam…

Amikor kis idővel később abbahagyjuk a csókolózást, Nathan megint megszólal:
- Örökre itt kéne maradnunk.
- A számból vetted ki a szót.- mondom, majd hirtelen kirobban belőlünk a nevetés.- elfelejtettem valamit. Boldog szülinapot!
- Köszi, 19 éves vagyok!

- Nekem még várnom kell fél évet.- mondom, majd megcsókolom.

- Nem gondolod, hogy ki kéne mennünk? A többiek már kereshetnek…

- Ok. Szerintem is.- ilyet még soha senkivel sem éreztem, még Dennissel sem.

- És mit vegyek neked?- kérdezem, miközben visszafelé megyünk.
- Nem is tudom. Ha majd visszamentünk, megünnepelhetnénk.- mondja egy mosoly kíséretében. Ugye ez nem az, amire gondolok?
- Ok.- mondom zavartan, majd rám nevet és eltűnik minden zavarom. Így érünk ki a többiekhez, akiknek eszükbe sem jutott keresni minket, ugyanis, körbeveszi őket egy tucat ember, akik ugyancsak irányítani tudják a vizet. Nagyrész felnőttek, de akadnak köztük velünk egykorúak. Sajnos már nem tudtunk visszafordulni, így csak szó nélkül odamegyünk hozzájuk. Az egyikük, a legidősebb mond valamit egy másiknak, az bólint, majd elindultunk. Víz vesz körül minket, és tudom, hogy el tudnám tüntetni, de valószínűleg Atlantisziak, ezért nem teszek semmit. Ekkor hirtelen érzem, hogy valaki oldalba bök. Ricky az.
- Mi van itt?- suttogja.
- Nem tudom, de ezek valószínűleg Atlantisziak, úgyhogy minek menjünk el? Hozzájuk jöttünk.
- De elfogtak minket!
- Hát és? Majd biztos kiengednek.
- Te és a magabiztosságod… na és mi volt Nathannal. Nem akartad, hogy használjuk a tervet.
- Mert szakítottunk Dennissel.
- De Nathannal mi volt?
- Csókolóztunk. És boldog szülinapot kívántam neki.- ekkor  megállunk, megpróbálok kinézni a víz mögül, de aki formálta nagyon erős, mert még egy apró lyukat sem tudok a falon csinálni. De nem is kell, mert hirtelen eltűnik a fal, belém, pedig visszatér az élet.

- Mit kerestek itt?- kérdezi a legidősebb. Senki sem válaszol, mert mindenki a várost nézi, ami a szemünk elé tárul. Végül Janie szólal meg.
- Azért jöttünk, mert irányítani tudjuk a vizet, és nem tudjuk miért.
- És hogy jutottatok el idáig?

- Hogy hogy? Csak jöttünk.- kérdezem most én.
- Például, hogy találtátok meg a megfelelő ajtót?
- Világított a jel.- mondja Ricky.

- És mind irányítjátok a vizet?
- Nem- mondja Nathan.- csak a lányok.

- Jó. Most egy vizsga jön, hogy megbízhatunk-e bennetek, és próbára tesszük az erőtöket.

Te jó ég, hol vagyunk? A középkorban?

- Veled kezdjük.- mutat rám.- ha el tudsz találni vízzel, akkor megbízunk benned. Ha nem… azt majd utána elmondom.

- Várj! Annyit elmondanál, ki vagy te?
- Csak a vizsga után.
- Rendben. Egy csepp is elég?
- Természetesen. De ne becsülj alá.
- Rendben- ismétlem magam. Amikor oda megyek, Nathan a fülembe súgja:
- Vigyázz magadra!
- Ok.

Amikor felé lövök egy víz-labdát, az egy vízből készült pajzzsal könnyen hárítja. Így többet is lövök, de azokat is könnyedén kivédi. Nem hiába mondta, hogy ne becsüljem alá! Ekkor megállok, mert rájövök, hogy hogyan lehetne legyőzni. Egy labdát lövök a feje felé, és még mielőtt az ő pajzsán esne szét, ketté válik és két oldalról támadja meg, s míg az egyiket kivédi, a másik, pont telibe találja a fején.
- Megfeleltél.- mondja, miután a letörölte magától a vizet.- Most te jössz.- mutat Szonjára. Ő rám néz én, pedig rázom a fejem, hogy ne használja az erejét. Még nem tudom, hogyan húzom ki a slamasztikából, de erre is rájöttem. Hirtelen jéghideg víz csap ki Szonja tenyerétől egy milliméterre. Ezt addig fröcskölöm, amíg meg nem fagy az atlantiszi pajzsa. Közben Szonja is belejött a szerepébe, így senkinek nem tűnik fel, hogy én csinálom a vizet. Egyetlen gond van: már nem bírom sokáig. Az előbb is annyi energiát használtam fel, hogy most már alig maradt erőm. Szerencsére Nathan itt áll mögöttem és tart, de már így sem sokáig bírom. Hirtelen még ráfröcskölöm a vizet, majd összesek…

Hirtelen suttogást hallok a fejem felett:

- Ssss. Maradjatok csendben. Nehogy felébredjen!- suttog Janie, aki ugyancsak mellettem fekszik, mint Ricky, és Szonja.

- Sikerült?- kapom fel a fejem.- megcsináltuk a tesztet?
- Igen, de most pihenj. Janie is elájult, de már rég felébredt. Nekünk Szonjával úgy kellett tennünk, mintha mi is elájultunk volna. Most a pasi kikérdezi a fiúkat. Hogy hogy kerültek ide, meg ilyesmi.- Ricky.
- De ugye nem mondják el, hogy ti irányítjátok a tüzet?
- Dehogy megértették, amikor eljátszottuk, hogy Rickyék is irányítják a vizet. Én segítettem Rickynek.
- De nem játszhatjuk örökké ezt. Így meg is halhatunk!

- Már erre is gondoltunk. Mi majd annyira rosszul leszünk, hogy nem tudunk felkelni.
- Nem is tudom csajok, nekem van egy olyan érzésem, hogy már rég tudják, mi a szitu.- mondom, majd körülnézek.- szerintem el kéne mondanunk. Vagy inkább kicsit később, amikor már jobban bízunk bennük.
- Ok.
Betoppannak a fiúk.
- Te jó ég! Janie Layla, jól vagytok? Csak most szabadultunk el!
Nathan ideszáguld hozzám és megcsókol, Dennis pedig Szonját. Szegény Ricky és Janie!
- Ricky, Janie találnunk kéne nektek két pasit.- mondom a csók után.
- Már megismerkedtem eggyel itt. Tök jó fej!- mondja Ricky.
- Mi? Mikor? Meddig aludtam?
- Tegnap, amikor elájultam. Tényleg nem könnyű, sokáig használni az erőnket. Azt hittem könnyebb lesz. Amikor jöttek, akkor megpróbáltam eltüntetni azt a felet, de meg sem remegett a víz. Durva!
- Jah.- bólintok.- Akkor legalább csak tegnap óta alszom. Hány óra van?
- Nem tudjuk. Itt nem működik az óra. Eddig Alexen kívül senkivel sem beszéltem, és vele sem sokat. – mondja Ricky.
- Alex?
- A pasi akivel találkoztam…
- Jah.- bólintok megint.- Akkor én most kimegyek. Tudni akarom, mi van.
- Ok, de én is megyek- Janie.
- És én is.- Nathan, és átkarol.
- Meg én- Ricky.
- Engem se hagyjatok itt.- Szonja.
- Hát, ha már mindenki…- Dennis.
- Öhm… gyerekek, hova is megyünk?
- Nem tudom.- mondja Ricky.- fiúk, ti tudjátok, nem?
- De, gyertek.- mondja Dennis.
Odavezetnek minket a legszebb épülethez, amit valaha láttam életemben. Olyan, mint egy kastély. Gyönyörű!
- Ez az?- kérdezem elámulva.
- Ez bizony. Gyönyörű nem?- mondja Nathan és megcsókol.
- Sziasztok, már vártunk.- mondja hirtelen egy olyan 17 körüli srác.- Oh, szia, Ricky.
- Szia.- mondja Janie, aztán a fülembe súg:- Alex.
- Gyertek be nyugodtan.- mutat Alex.- kövessetek!
Követjük és bevezet egy óriási terembe, de nem olyan csúnya, mint az ilyen klasszikus ,,tróntermek”, hanem tele van pici mütyürökkel. Nagyon tetszik. Életemben nem voltam ennél szebb helyen.
- Várjatok itt.- mondja Alex, és eltűnik a milliónyi ajtó egyikében.
- Vajon mit keresünk itt?- kérdezi Szonja.
- Nem tudom, de…- válaszolnék, de ekkor megszólal egy hang, amire mindenki felkapja a fejét.
- Üdvözöllek. Örülök, hogy itt vagytok. Még sosem jött át senki A Kapun. Hogy sikerült?- egy gyönyörűséges nő szólt.
- Milyen kapunk?- kérdezi Szonja.
- Hát ami idevezet a mi világunkba. Nem tudtad? Ezt mindenki tudja.
- Azt mondja, hogy… átjöttünk… egy másik világba?
- Persze. Mit nem lehet ezen érteni?
- Hát… nem tudtuk, hogy léteznek másik világok.
- Pedig igen, de évszázadokkal hamarabb lezárták a Kapukat. Már csak ez az egy maradt, és amikor láttuk, hogy jöttök, nagyon meglepődtünk, hogy sikerült valakinek átjutni. Jaj, majd elfelejtettem, hogy ez én nevem Kaira. Én vagyok az atlantisziak vezetője. Titeket hogy hívnak?
- Az én nevem Layla.
- Janie.
- Ricky.
- Szonja.
- Dennis.
- Nathan.
- Köszönöm. Fiúk titeket már ismerlek, most szeretnék veletek is megismerkedni lányok. Úgy tudom, nektek képességetek is van.
Ránézek a többiekre, és bólintunk.
- Az a helyzet, hogy csak mi ketten tudjuk irányítani a vizet.- mondja Janie, majd magára és rám mutat.
- Igen? Akkor mi van Szonjával és Rickyvel?
- Ők… ők a tüzet irányítják.
- Tényleg? Ez nagyon különös… Most menjetek a házba, ahonnan jöttetek, osszátok be a három szobát, és este várlak titeket, vacsorára, ide.
- De honnan tudjuk, mikor jöjjünk? Itt nem működik az óránk.
- Amikor lemegy a nap.
- Rendben. Viszlát Kaira.
- Sziasztok.