27. fejezet
Jaj, ne!
Dennis

Te jó ég vajon, hogy fogom kibírni Nathannal egy szobában??? Meghalok… mindegy vajon hol lehetnek a lányok? Már vagy egy órája eltűntek… Mindegy… Éppen mély hallgatásba merülünk mind a ketten Nathannal, de végre megszólalok.
- Hé, hol lehetnek Szonjáék? Már vagy egy órája eltűntek…
- Nem tudom. Nem gondolod, hogy meg kéne keresnünk őket?

- De épp ezen gondolkoztam…
- Ok, de merre menjünk?
- Nem tudom, talán menjünk Kairához, vagy Alexhez… hátha ők tudnak valamit.
- Ok.- majd megint hallgatunk.

Már vagy fél órája keressük őket, de senki nem tudja, hogy hol vannak… vajon, hova mehettek? Elkezdek gondolkozni… de mindenki eltűnt, és nem hiszem, hogy meglehetnének sértődve, így csak arra tudok gondolni… nem… az nem lehet…
- Tudom, hol vannak!- kiáltok fel hirtelen, és Nathan annyira megijed, hogy akkorát ugrik, mint egy hal…
Mikor megnyugszik, megkérdezi:
- Te jó ég, a szívbajt hozod rám!! Nah, és hol vannak?
- Hát persze, hogy nem jöttem rá, hamarabb? Szerintem elmentek a vulkánhoz, csak nem mondták el, mert meg akartak védeni! Utánuk kell mennünk!- ez utóbbit együtt kiáltjuk, majd rohanunk, és elmondjuk Alexnek, és Kairának, mi történt.
- Mi? Hogy hova? De ott nincsenek biztonságban! Tudod te milyen veszély leselkedik ott Janiere és Laylára? Meg is ölhetik őket!
- De akkor mégis mit tehetünk? Nem érhetjük utol őket, sokkal gyorsabbak az erejükkel.

-         Hát akkor majd… majd… nemtom! Majd futunk vagy valami! Nem tudok itt ölbetett kézzel ülni és várni! Tennünk kell valamit!
- Jó, de mit?
- Épp próbálom kitalálni, csak sajna épp nem jut eszembe semmi épkézláb ötlet…
- Ok, addig én is megpróbálok kitalálni valami olyan ötletet, amiben se Layláék, se mi nem öletjük meg magunkat.
- Oks.