1.rész – amelyben sikeresen bejutunk a helyi showba, viszont egyik osztálytársam talán túlságosan is túlzásba vitte a dolgokat. 

2008. március 25-ét írunk. Még mindig tart a meglepően rövid tavaszi szünet, így hát elhatároztunk mi négyen, (két lány és két fiú), hogy egy belvárosi kávézóban megbeszéljük a további teendőket. Volt ugyanis egy bandánk Midnight Blue néven, amit két évvel ezelőtt, tizennégy évesen alapítottunk. A dalszövegek kétnegyed részét együtt költöttük, egynegyed részét én és a másik gitáros srác, a maradék egynegyedet pedig a többiek.
Fél kettőre sikeresen összeverődtünk egy kis, aránylag nyugodt kávézóban. Beszédünk tárgya az volt, hogy melyik számokat játsszuk a helyi showban, ahol iskolai bandák szeretnék felfedni ügyességüket. Nagy ügyesen bekerültünk a negyedik elődöntőbe – gyakorlatilag ez volt az utolsó előtti verseny, ezután már csak a döntő maradt hátra. Érthető volt, hogy mindenki a saját kedvenc számával rukkolt elő, a másikét viszont nem akartuk elfogadni.

- Akármilyen hangosan is ordítoztok a fülembe, így még nem dől el, hogy mit játszunk öt nap múlva! – emeltem fel a hangom egy kicsit idegesen.

- Előbb kategóriát kéne választani – javasolta Marcell, a másik énekes-gitáros tag.

 - Valahol a kemény rock és a lassúbb szebb számok közötti kéne – javasolta Heni, aki legyőzhetetlen volt a billentyűsök között.

- Soha, de soha le ne merd játszani azt a szörnyű számot, amikor az egész kezed rányomod a billentyűkre! Talán még ha ráülnél, még az is jobb lenne – tette hozzá halkan Viktor, aki a dobosunk volt.

- Ezt kikérem magamnak – kiabálta Heni, miközben majdnem agyonütötte Viktort.

 Miután egészen négy óráig ilyen sikeresen teltek a beszélgetéseink, megegyeztünk abban, hogy holnapra mindenki hoz egy listát – és a fő döntést rám meg Marcellre bízták.

 Mikor két évvel ezelőtt sikeresen összehoztuk a bandát (aminek akkor még neve sem volt), még csak mi hárman voltunk – Angie (azaz én), Heni és Viktor. Viktor nagyszerűen tudott dobolni, Heninek volt otthon egy szintetizátora, így ő lett a billentyűsünk, énnekem meg három éve volt egy gitárom, és énekelni is jól tudtam. Viszont úgy gondoltuk, hogy kell egy negyedik tag is, még egy gitáros-énekes, és lehetőleg fiú. Heni régi jó barátja (ált. isk. társa) volt Marcell, így hát pár héttel a banda megalakítása után felkerestük őt. Szívesen elvállalta a szerepét, így már teljes volt a létszámunk. Viszont innen nem tudtuk, hova tovább. Eleinte csak más együttesek számait játszottuk, kicsit átírva (ahogy Chaty is átköltötte az Umbrellát… xD ), majd mikor az egyik irodalomórán halálra untam magam, elkezdtem írkálni a füzetem végébe. Mikor kicsengettek, rájöttem, hogy ebből akár egy komplett számot is összehozhatnánk. Két hétig sikertelenül próbáltunk a dalszöveghez valami jó zenét csinálni. Én ezt meguntam, és felvettem Heni zongorajátékát és Marcell gitárjátékát, amikor csak úgy unalmukban zenéltek. Végül ebből született meg az első dalunk, ami azóta is igen sikeres. A dal leginkább egy lányról szól, akinek különleges tehetsége volt, és felhagyva addigi szentfazék életével, egy bandába verődve graffitizni kezdett. A bandát hamar elunta, így egyedül bolyongott nap mint nap éjfélkor a sötét utcán. Elkezdte felírni egy helyre, hogy Midnight, de észrevette, ahogy egy rendőrautó kezd villogni az utca végében. Mindenáron be akarta fejezni a művét, de kevés volt az ideje és a hely is, ahova fújhatott volna, így csak annyit írt utána, hogy blue. Végül ebből a számból született meg az együttes neve.

 Két év után felfigyeltünk egy plakátra, amelyben azt hirdették, hogy iskolai tehetséges bandák mutathatják meg tudásukat ebben a showban. Jelentkeztünk, és sikeresen be is jutottunk. Első fellépésünkkor az együttes névadó számát, a Midnight blue-t játszottunk, és második helyezettként jutottunk tovább.

 És most itt járunk, az utolsó előtti adásban. Szerda van, itt unatkozunk az első órán, és még mindig a számokon törjük a fejünket. Hirtelen valaki megdobott egy levéllel. Heni volt az:

Mi lenne akkor, ha nem is mi magunk döntenénk el, hogy mit játszunk? Mindenki kedvenc számát lejátszanánk egy három tagú csapat előtt, és majd ők eldöntik… A fiúkkal úgysem lehet megegyezni! J

Elővettem a tollal, és ezt írtam a papír hátuljára:

Megpróbálhatjuk... Bár nem hinném hogy valaki el tudná dönteni, hogy melyik a legjobb számunk, mert mindegyik egy aranyérmes J De komolyan: melyik három embert hívjuk?
Az ötlet amúgy tetszik: én erre nem jöttem volna rá...

Visszadobtam Heninek, aki sikeresen el is olvasta, majd egyetértően bólintott. A következő pillanatban azonban a tanár jelent meg mellette, és követelte a levelet.

- De hiszen ez csak az előző órai házim! – Najó, ez elég béna kifogás volt, az osztály máris röhögőgörcsben tört ki. Főleg a fiúk vigyorogtak, mert mindig is imádták elolvasni a lányok levelét.

- Biztosan arról ír, hogy milyen jó fiú Marcell, és hogy hogyan cserkészhetné be Henivel együtt – szólalt meg a legutálatosabb osztálytársam, Viki.

Hirtelen mindenki, még a fiúk is bekussoltak. Én meg értetlenül bámultam arra a hülye lányra: talán ez lett volna az a dolog, amit utoljára hoz elő az agyam…

Marcell se értette a dolgot. Egy ideig csak zavarban volt, aztán az ablak felé nézett. Én meg legszívesebben azon taszítottam volna ki Vikit.

A következő pár órában aztán mégis rendeztünk mindent. Minden lehetséges ötlettel előálltam, hogy miért hazudott Viki, de Viki is le tudott támadni pár mondattal, amik ellenem szóltak. Mondjuk ez hülyeség, hogy csak azért vagyok belé szerelmes, mert ő is egy klassz énekes és gitáros-típus, mint én? Viki esze olyan szinten mozog, mint egy tehervagoné – legalábbis ezen a téren… De mindenkiből tud hülyét csinálni, ha nagyon akar vagy éppen bosszúálló kedvében van. Viktor is és Heni is tapasztalhatta már: Henit az igazgatóval, Viktort az ig.-helyettessel hozta össze…

Mikor pénteken kicsengettek a hetedik óráról, az iskola egyik régen nem használt termében gyűltünk össze: valahogy leszerződtünk az igazgatóval, hogy adja bérbe (vagyis inkább ingyen) ezt a termet, hadd gyakorolhassunk rajta a bandával: ezt meg is engedték, viszont csak 16 órától 17.30-ig játszhattunk, úgyhogy alaposan ki kellett használnunk ezt az időt. Már tegnap lejátszottuk mindenki kedvenc számát három osztálytársunknak, és végül egy Just Listen and then Help Me! szám mellett döntöttünk: ez amúgy Viktor száma volt. Azt hiszem, így utólag helyes, hogy nem a Heni favorit számát játsszuk, ami csak egy szavazattal maradt le a Just Listen-től...

Vasárnap van, 14 óra múlt. Még mindig Viktorék garázsában gyakoroljuk, immár századszor a Just Listen-t. Azonban 15 órára mindenkit meghívtak a szervezők egy jó kis délutáni uzsonnára, a show éttermébe. Ezekből is nagy veszekedések támadtak, mert Heni és Marcell kitartott amellett, hogy el kéne próbálnunk a számot, amit én és Viktor sikeres visszavertünk: szerintünk egy pihenő sosem árt, amúgy is a kaja után próbálhatnánk tovább. Hát.. az étel nem volt egy ötcsillagos, a vendégek valószínűleg azt hihették, hogy egy jó kis ételmérgezéssel, akarják kiiktatni a megmaradt együtteseket.

 - Kösz Viktor... – fintorgott Heni.

 - Nna, további jó étvágyat – álltam fel az asztaltól.

 - Angie, most meg hova ...?

 - Muszáj vennem egy kis friss levegőt. Meg szeretnék egy kicsit egyedül lenni – jelentőségteljesen Viktor felé fordultam, aki egy bandzsi vigyorral tűrte. Mikor kimentem, még hallottam Henit, amint Viktornak odamondott egy ’parasztot’...

Mikor kiértem a szabad levegőre, a show épülete előtt található parkba, kerestem a padot, és élveztem a ritka márciusi napsütést. Hirtelen azt éreztem, hogy valaki eltakarja az arcom elől a napot (ahogy Mayer mondaná… xD), és mikor felnéztem, Albert állt ott, és közölte, hogy köztünk mindennek vége (Albert volt a barátom, vagyis inkább az ex-barátom). Nem tudom, hogy mi volt az oka ennek, így utána rohantam.

 - Várj már egy percet! – loholtam utána – ha legalább voltál olyan kedves, hogy a show előtt mondtad meg, most legalább azt is mondd el, hogy... hogy mégis miért?

 - Szerintem ezt magadtól is kitalálod. Nem is tudom, hogy miért nem jelentél meg azon a februári randin. És még volt képed a szemembe hazudni, hogy arra a rohadt kosármeccsre mentél el. Amúgy mióta van kosármeccsed csütörtökönként? Hidd el, jól tudom, hogy Marcellal voltál, vagyis gyakoroltál erre a show-ra. Csak az a kérdés, hogy erre a zeneire, vagy valami teljesen másra…

 - Te beteg vagy – kezdtem bele, de nem bírtam tovább, és elkezdtem röhögni. Hát igen, aki hülye...

 - Fogd már fel, hogy extra-óra volt, ugyanis befejeződik a tanár szakmája, kiutazik Angliába! Én meg nem fogok utána menni... Mármint a kosár... De amúgy... te jó ég, csak nem a kis drágalátos Viki-szukácska mondta ezt neked? Hát eldobom a vakbelem, komolyan... – és hirtelen mindent értettem. De a következőre még nem voltam felkészülve. A sarkon hirtelen Viki jelent meg valami undorító hányásos-lilás szoknyában, aminek a vége körülbelül a derekánál volt (amellett, hogy tök szemét, eléggé furcsa ruházata is van...)

 - Megyünk, nyuszó? – azt hittem, leokádom mind a kettőjüket.
 - Hát igen... – folytatta Viki. – A szerencsétlenek mindig így járnak... Ja, amúgy sikert kívánok a SHOWhoz – majd ezután úgy kezdett vihogni, mint aki most szökött a pszichiátriai intézetből... – Na megyünk? Már éhes vagyok!

 - Ha kajálni mentek, szerintem menjetek a csájníz büfébe. Ott nyugodtan kihányhatod a kínait, nem látszana meg a szoknyádon... – mondtam neki, majd gyönyörű búcsút vetettünk egymástól.

Visszamentem a többiekhez, akik még mindig röhögve beszélgettek az asztalnál. Húsz percen belül sikerült felállítanom mind a hármukat, majd visszaráncigálni őket a próbaterembe. Ismét el akartuk játszani a számot, de mindig elrontottam valamit… Pedig eddig sosem...

 - Mi van Angie? Úgy nézel ki, mint akit egy kétnapos vízbe áztattak... Mielőtt kimentél, sokkal jobb passzban voltál. – mondta Viktor.

 - Nem tudom. De próbáljuk el mégegyszer, most megpróbálok odafigyelni. Gőzöm sincs, mi a baj velem – pedig volt. Bármilyen lehetetlen is volt, rájöttem, hogy csak Vikire figyelek, arra a szukára, aki bármit el tud érni, csak azért mert össz. 40 kilót nyom... Ja, nem +1 kiló, ha azt a sminket is beleszámítom, amivel bármelyik cirkuszba jelentkezhetett volna bohócnak.
De most még jobban elrontottam, mert a szám felénél nem a refrént kezdtem énekelni, hanem a Midnight Blue-t. Ekkor már nem bírtam tovább, hirtelen sírásban törtem ki. Nagy nehezen elszipogtam Heninek, hogy mi a bajom, ő erre biztatni kezdett, hogy végül is megszabadultál egy szeméttől, aki egy sarkival képes összeállni... Majd felállt:

 - De most inkább próbálj a számra koncentrálni, mert három óra múlva mi jövünk, és attól még nem pusztul el Viki, ha elcsesszük a versenyt.

Végül aztán sikeresen le bírtam játszani a számot... A show-n. Szokás szerint utána fél órát kell rá várni, míg az eredmények véglegesek nem lesznek, úgyhogy kimentünk a srácokkal a büfébe, és mindenkinek vettünk egy mini-pizzát, majd egy melegszendvicset, két-két 3 dl Cola-val gazdagítva...

Végül aztán mindenkit kihívtak a színpadra, és bemondták, hogy a hat emberből melyik négy mehet tovább.

Az első valami Shadow volt, akik eddig mindig az utolsó előtti helyen végeztek. A másodikak sem mi voltunk. Féltünk, hogy nem jutunk be, de azért szurkoltam a bandáért. A közönség közt hirtelen megláttam Vikit és Albertet. Viki nagy nyugalommal manikűrözött, miközben néha-néha felnézett, és lefelé mutató hüvelykujjával mutatta, mennyire szurkol is nekünk.

Végül bemondták az eredményt: a harmadik helyezett egy FDAC nevű banda kapta meg. Azt hittem, hogy odarohanok Vikihez és a földbe döngölöm az elégedett vigyorával együtt…

De aztán a négy zsűri közül az egyik odament a mikrofonhoz.

- Meg kell mondjam, hogy még sohasem volt ilyen a show történelmében: sajnos az egyik legjobb bandára nem érkezett túl sok szavazat, mert meghibásodott egy ideig a gép, és így nem tudta befogadni az sms-eket. Viszont ez a banda annyira sikeres volt, hogy a zsűribizottság megtárgyalta azt, hogy a döntőbe ne három, hanem négy együttes jusson tovább: És a negyedik, a sikeres banda neve, mely alaposan behálózta a zsűri véleményét, a neve: Midnight Blue.

Azt hittem rosszul hallok. Egy ideig értetlen arccal álltam a halk teremben, de amikor a közönség elkezdett tapsolni a leesett állú Viki feje fölött, Marcell hirtelen felkapott, és azt mondta, hogy sikerült, továbbjutottunk, miközben Viktor rámosolygott Henire.

De nem volt vesztegetni való időnk, a következő vasárnapra két számot kell előadnunk, hogy eldőlhessen, ki is lesz a győztes...