2. rész – Feszült hét, amiben bebizonyosodik, hogy ugyanolyan veszélyes találkozni éjszaka egy buszon egy tramplival, mint Vikivel szembeszállni.

Aznap este, mikor kiderült, hogy sikerült ennyire elnyernünk a zsűri tetszését, egészen este 23 óráig a show éttermében ünnepeltünk a többiekkel. Majd miután kitessékelték a győzelemittas társaságot, még hajnali kettőig jártuk az utcákat, és minden kis éjjel-nappali kajáldába benéztünk. Másnap (vagyis inkább már aznap) suliba kellett mennünk, de nem érdekelt minket, olyan boldogok voltunk, mintha mi nyertük volna meg a fődíjat.

 Végül fél háromkor összegyűltünk az egyik buszmegállóban, és míg Viktor Marcellal észak felé vették az irányt, mi pontosan elindultunk egy másfelé induló busszal. Mikor a végállomásra értünk, nekem még át kellett szállnom egy másik buszra, így búcsút vetettem Henitől. Kb. öt percet vártam a buszon: nem voltunk sokan hajnali háromkor, rajtam kívül csak a vezető és egy saccperkábé 37 éves férfi trampli ült a buszon. Erősen stírölt, én meg inkább az ablaküveghez nyomtam a homlokom, és onnan bámultam ki, a buszom pedig elindult. Mikor kikanyarodott a buszmegállóból, hirtelen Henit láttam az utcán, ahogy sietve elrohan egy majdnem ugyanolyan pali elől. Itt valószínűleg már erősen enyhe kifejezés lett volna az, ha azt mondom, hogy a pasas csak stírölte... Szólni akartam a buszvezetőnek, azonban nekem is hirtelen más dolgom akadt: ahogy a másik palira néztem, úgy tűnt, hogy oda akar jönni hozzám... Volt néhány buszvezető ismerősöm, és pont olyan szerencsém volt, hogy a nagybátyám volt feleségének a barátja vezette a buszt: odamentem hozzá, köszöntem neki, majd megsúgtam, hogy valahogy rázza le a pedót. Viszont nem dobhatta csak úgy ki, viszont megígérte, hogy majd rajta tartja a szemét. Egy hirtelen jött ötlettel rukkoltam elő az ismerősömnek.

 - Hát, kockázatos, de megpróbálhatjuk...

 - Nem baj, viszont lehet, hogy végre leszáll rólam. – válaszoltam.

A következő megállónál leszálltam, és persze jött utánam a trampli is. Láthatóan azt várta, hogy elmenjen a busz, miközben megfordult és tövig szívott cigijét beledobta a csatornába: ekkor én hirtelen felrohantam a buszra, az ajtók rögtön be is csukódtak, és elindultunk, szerencsére a trampli nélkül, aki teljes erejéből verte a busz oldalát, de a motor zajától szerencsére nem hallottam, hogy miket mondott. Miután megháláltam, fogtam a telefonom, és felhívtam Henit, mert aggódtam érte. Lehet, hogy őneki nem sikerült lerázni az iker-pedót.

 - Heni? Heni, ott vagy?

Semmi.

 - HENI!!!

 - Ne kiabálj, itt vagyok!

 - Huhh, oké, már megijedtem.

 - Még ne örülj semminek. – mondta halkan. – Kénytelen voltam bebújni két ház közé, hogy a pedó ne vegyen észre, és... és nem tudom, hogy elment-e már. Viszont nem akarok semmilyen ismerőst hívni, mert soha többet nem engednek el, miután most nagy nehezen elértem, hogy éjszaka is elmászkálhassak...

 - Mennyi ideje vársz?

 - Tíz perce.

 - Valószínűleg ha tudja, hogy ott vagy, már ott lett volna melletted, de nem tudom… Óvatosan nézz ki.

Néhány másodperc múlva Heni izgatottan lihegte a telefonba:

 - Ott van, a túlsó oldalon. Ott ül a buszmegállóban, és feltűnően keres.

 - Akkor menj ki a másik oldalon. Ha két ház közé mentél be, akkor annak kell, hogy legyen vége!

 - De nincs... Pont ez a bajom.

 - Akkor mássz fel azon a létrán, ott a régi házak oldalán, majd mikor a tetőre érsz, menj le simán a lépcsőkön. Úgyis abban a házban leszel, ahol laksz.

 - Megpróbálom. – körülnézett, majd néhány perc feszült várakozás után meghallottam a vonal túlsó végén egy lakás csengőjét.

 - Hát, nem az a ház, viszont itt lakik a nagymamám, és azt mondta, hogy bármikor felugorhatok hozzá... A sulis cuccaimért majd reggel elmegyek.

 - Oké. Reggel találkozunk nálad, oké?

 - Oké. És Angie, nagyon köszi.

 - Szívesen. Na, megyek, már nemsokára le kell szállnom.

 - És a te trampliddal mi lett? Elhagytátok út közben?

 - Pontosan – mosolyogtam. – Majd holnap elmondom. Na szia!

 - Szia!

Megnyugodva csúsztam le az ülésre, és álmosan vártam, hogy következzen az én megállóm. Még négy megállót kellett várnom. A másodiknál felszállt két, kissé kiütött ember: Albert és Viki, alias Szuka. Látszott rajtuk, hogy nem csak kajálni mentek.

 - Szép napot az ifjú párnak! Vagy talán gratulálhatok más miatt is? – fordultam hozzájuk egy kis ártatlan mosollyal, Viki azonban visszaütött.

 - Ha illlyen keeeemény vaoagy – nem volt teljesen magánál. – ákk... ákkkr mondd eeel, hogy miön lette a sóóv a te kisz Marcicáddal? – még mindig nem tudom megállapítani, hogy Marcell új beceneve véletlenül csúszott ki a száján a szeszesital miatt, vagy csak direkt ugratni akart. 

 - Bejutottunk a döntőbe. Viszont, úgy látom, hogy ti már a fődíjat is elnyertétek! – vigyorogtam.

 - Miiiie? Mi ne is vóttunk sóvban, óoókéj?

 - Na mindegy. Na, én itt leszállok, további jó napot. Kíváncsi leszek, hogy hogyan leszel ma a suliban. Egyszerűen sugááááááárzik rólad az értelem, drága Viki. – mondtam, majd négy perc múlva sikeresen hazaértem.

 - Hát ez tök hülye. – fogadta Viktor a ma hajnali történtekre. Nemcsak Vikiéket mondtam el, hanem a két tramplit is.

 - Hát, bele sem merek gondolni, hogy mit csinált volna ez a két trampli, ha elkap titeket. – mondta komolyan Marcell.

 - Nem érdekes, a lényeg, hogy leráztuk. – mondta Heni, miközben hálás arccal felém fordult.

 - Így mindenesetre kellemesebb – mondtam vigyorogva.

 - Na, szóval, lassan készülődnünk kéne a döntőre.

 - Arra gondoltam – kezdtem bele. – hogy írhatnánk egy új számot. Egy ütősebbet.
Mindenki tökhülyén nézett rám. Először Viktor tért magához:

 - Te hibbant vagy! – tört ki – kevesebb mint egy hetünk van hátra a show-ig, ráadásul két számot kell eljátszanunk! Először még ki kéne találni a ritmusát, majd dalszöveget írni, végül tökéletesíteni...

 - Tegnap, mikor a buszon ültem, kitaláltam egy új dalszöveget, és talán már magától jön a ritmus is. Ha vártok két percet, előadom a csont-változatát.
 Odafutottam a portára, ahol várt a gitárom, majd fél perc múlva sikeresen felértem az emeletre. Megadtam a kezdőritmusát a dalnak, majd énekelni kezdtem.

 ... I’m so afraid of the mistakes that I made... So give me a time when... Just get lost... I don’t want to go...

Eléggé elámultak a számon. Persze még tökéletesíteni kell rajta, de kezdetnek nem is olyan rossz.

 - Hát jó... csak így eléggé fura, hogy csak gitárral játsszuk ezt a számot... És hol marad a dob? – kérdezte Viktor az ő értelmes pofájával.

 - Nna, majd pont énekelni, dobolni és szintetizátorozni fogok, miközben csak két kezem van meg két lábam... – fintorogtam...

 - És mi a címe?
 - Na, ezaz, amit nem tudok...

 - Mistakes?
 - Give me a time?

 - Get lost?

És folytatták, és folytatták, gyakorlatilag a dalszöveget mondták fel...

- Nem tudom. Majd később megdumáljuk.

Pár nap múlva már sikeresen le tudtuk játszani a számot úgy, hogy mindenkinek tetsszen. A Give Me a Time (végül ezt a címet adtuk neki,hála Heninek) mellé egy Go to my Dreams számot választottuk. Kisebb-nagyobb konfliktusok persze akadtak köztünk, de aztán végül valaki mindig felülkerekedett (…)

Viszont nem telt ilyen gondtalanul a hét. Az egész még azon a napon kezdődött, mikor Viki és Albert részegen szálltak fel a buszra. Még azon a napon újra akcióba lépett Szuka: reggelre sem múlt el teljesen az alkohol hatása, és osztályfőnöki órán elkezdett beszélni egy bizonyos ügyről, hogy hallotta, hogy látta Marcellt, mikor egyedül ment be a tanáriba, kivette a 10/1 (vagyis az osztályunk) matekdolgozatának a felét, hogy aztán megsemmisítse őket, így kellemetlen helyzetbe hozza a tanárt. De lebukott, mert aznap minden egyes percben volt ott egy tanár.

Szerdán aztán, mikor mindannyian kint voltunk az udvaron, Viki megfogta a táskámat, kivette belőle a köv. órai leckémet, és egy hanyag mozdulattal belevágta a legközelebbi bokorba. Mikor nagy nehezen kiszedtem, és beadtam a tanárnak, nem fogadta el, és kaptam egy elégtelent – igaz, Viki is, de őt most ez érdekelte a legkevésbé. Minden nap ilyen dedós próbálkozásokkal próbált felidegesíteni, de nem járt szerencsével. Idővel azt is megtudtam, hogy Marcellt is be akarja cserkészni, mivel utálja Albert egoistaságát.

Pénteken lementünk a diáktársalgóba. Már minden el volt rendezve, kitűnően játszottuk mindkét számot. Éhes voltam, így elmentem a büfébe, meg is ettem a kajámat, még vettem magamnak egy csokit, de ahogy visszafele elmentem a mosdó mellett, valaki a vállamnál fogva berángatott. Viki volt.

 - Kérsz csokit? – mosolyogtam, de kis híján leköpött.

 - Fogd be! Inkább tudatok veled valamit.

 - Hogy nem kérsz csokit, mert még kihízod a hányáslila szoknyádat?

 - Hogyha megakadályozol abban, hogy Marcellt megszerezzem, vége a bandának, mert számukra nem leszel többé.

 - És mit csinálsz? Felvagdosod az ereimet? – röhögtem.

 - Nyugi, majd meglátod. Tudlak kellemetlen helyzetbe hozni.

 - Fogadjunk? – mondtam magabiztosan.

 - Ki is a kedvenc tanárod? Csak nem Németh? Hát, mit szólnál hozzá, ha megtudná, hogy valaki nagyon össze akarna jönni vele.. mondjuk egy, becenevén szólítva Angie nevű tanítványa. Hm? Kipróbáljuk? Legjobb esetben kirúgnak a suliból. – természetesen egy szó sem volt igaz, amit mondott.

 - És mégis ki hinne neked? Azok után, hogy már rengeteg embert összehoztál bizonyos tanárokkal, igazgatóval, igazgatóhelyettesekkel?

 - Micsoda véletlen egybeesés, hogy mindig te írod a legjobb dolgozatokat, és milyen látványosan igyekszel, hogy felfigyeljen rád minden egyes órán. Hát ki tudja… majd lesz ebből valami. És csak akkor tudod azt elérni, hogy ne mondjam el, ha utolsóként végeztek a versenyen. Cseszd el valamelyik számot! És akkor kussban maradok majd Marcell oldalán...

Igazából nem féltem tőle, de mégis eszembe ötlött, hogy mi lenne, ha valóban elmondaná. Hát, nehezen magyaráznám ki, az biztos...

Annyira aggódtam ezen, hogy még akkor sem tudtam örülni, mikor megnyertük a fődíjat. És igen megnyertük a fődíjat. Nem álom volt, hanem egy valóság. Ami néha kegyetlen is. Vikin már nagyon látszott az „elmondhatnék egy bizonyos dolgot, tanár úr” dolog. Csak a hétfőt kell túlélnem, csak a hétfőt...