3. rész – Lemezcégek szerződései, rivaldafény, koncertkörutak. Kell még valami? J Egy jó kis kirándulás...

Mikor becsöngettek negyedik órára, már annyira fájt a gyomrom az izgulástól, hogy alig bírtam bemenni a termünkbe. Természetesen elmondtam a többieknek, hogy mi a helyzet, akik nyugtatgatni próbáltak, meg besegíteni, hogy megmentsenek Vikivel szemben. Mikor azonban becsöngettek, a többiek biztató beszéde ellenére az idegösszeroppanás szélén ingadoztam. Mikor az órán kihívtak felelni egy szerencsétlent, Viki nagy nyugodtan festette a körmét ugyanolyan színűre, mint a szoknyája (összhatás…) A tanárunk eleresztett egy viccet, amire Viki válaszolt.

 - Hát ha mondjuk valaki összejönne tanár úrral.

 - Köszönöm, Viki, a humorodat, de mielőtt visszatérnénk az eredeti témánkra, lennél szíves megmondani, hogy hogyan is értetted ezt?

 És tudtam, hogy most jön a feketeleves.

 - Hát természetesen Angie-re gondoltam...

Tudtam, tudtam, tudtam, tudtam és tudtam, hogy ezt fogja velem csinálni. Nem hiszem el! Itt van vége az életemnek!

Az osztály, és persze a tanár is elcsendesedett. Viki kivételével mindenki arca egy-egy nagy kérdőjel volt.

 - Ezt még hétfőn mondta nekem. Jó-jó, nem akarok árulkodni, csak gondoltam jobb, hogyha tud róla tanár úr. – folytatta Viki nagy nyugodtan.

 - És ezt ugyebár most mindenki elhiszi neked, miután már szinte mindenkit összehoztál egy felnőttel. – szólalt meg Heni.

 - Bocs, Viki, de Angie lenne a legutolsó, akiről ezt feltételezném. – t.úr.

 - És ki lenne az első? – vigyorgott Viktor. – Viki?

Az egész osztály fuldoklott a nevetéstől. Egészen addig, míg ki nem csengettek. És azt hittem, hogy akkor itt be is fejezte Viki. Örömömben végig akartam sasszézni az egész iskola környékén, de a tanár kikérdezett a dolog felől. Természetes Viki is, meg a banda tagjai is látták, ahogy óra után a tanárral megyek... Én meg közben elmeséltem töviről-hegyire, hogy Viki hogyan zsarolt meg, és a többi.

Pár perc múlva már lefelé botladoztam a lépcsőn. Összeakadtam Vikivel, aki ugratni kezdett (a szó szoros értelmében, mert legszívesebben ráugrottam volna).

 - Mi van Angie? Nem értetted az egészségtant pár évvel ezelőtt, ezért most kikorrepetáltattad magad?

 - Találgass csak annyit, amennyit akarsz, nem érdekel. Csak azon csodálkozom, hogy miért nem rúgtak még ki a suliból. – mondtam boldogan, aztán leszaladtam a többiekhez az udvarra, mert épp lyukasóránk következett.

 - Gyá, de boldog itt valaki. – mosolygott Heni. – beszélgetés, beszélgetés?

 - Rohadj meg. – mondtam neki kedvesen, majd a fiúk felé fordultak, akik egy levelet tartottak a kezükben. Vagyis nem csak egyet, hanem többet.

 - Híresek lettünk – rikkantották a fiúk, majd mint akik megőrültek, ugrálni kezdtek...

 - Miért? Mi áll a levélben?

 - Hát, az egyik – kezdett bele Marcell – egy lemezszerződés. A másik egy országos koncertkörút. A harmadik pedig egy európai koncertkörút, ha lerendeztük a magyarországit.

 Heni sikítozva rohant végig az iskolaudvaron...

 - Hát, Heni, pöppet sem tűntél olyan haldokló embernek, aki idegrángásban szenved...

 - Kösz, Paraszt. – zárta le a témát Heni.

 - Szerintem – kezdtem bele. – le kéne dumálni az igazgatóval, hogy engedjen el minket. Vagy ez nem suli időben lesz?

Marcell énekelve válaszolt:

 - Neeeeem, meeeert júúúúniuuuus huuuszonnegyedikéééétőőől leeeesz.

 - Öööö. Oké. – néztem rá, akárcsak egy hibbantra. De ha úgy nézzük, végül is nem tévedtem nagyot.

 - Na jó, én szerintem megyek és megcsinálom a matek-házit, mert kábé fél órám van rá. – öltötte ki a nyelvét Heni. Gondolom most már mindenki számára vili, hogy a banda egyik tagja sem volt stréber. Mindig óra előtt csináltuk az aznapi házit, vagy pedig mindig korán bejöttünk, és a szintén korán érkező stréber, de kedves osztálytársainktól kértük el a leckét.

Pár hónappal később (június 14-én):

- Imáádom, imáádom, imáááádom imááááááááádoooom! Osztálykirándulás forevőőőőőőőőőőr. – Hát, az tény, hogy Heni mindig is imádta az osztálykirándulásukat, de ennyire még sosem volt kikelve magából. Pedig rajta kívül szinte mindenki kómásan állt a buszmegállóban, mert senki sem szokta meg, hogy hajnali fél hatkor várjuk a buszunkat. Az osztályfőnökünk, aki matekot tanított, igazából Heni kedvenc tanára volt. Kicsit hasonlított első, enyhén göndör hajú pasijára, csak kb. 17 évvel idősebb volt.

 - Még mindig nem tudom felfogni, hogy mit tudsz ezen annyira örülni. Jó, oké, megértem, hogy az ofővel megyünk egy kétnapos, ottalvós túrára, de nem ez az első, hanem kb. a tizenvalahanyadik, nem?

 - És akkor mi van? Most másnak örüüülőőőőőőők. Na jó, talán egy picit ennek is, de majd idővel megtudod.

 - Huhh, ez nem hangzik valami jól...

Késő délutánra elértük a szállásunkat, legalább 30 km gyaloglás után. Nem volt ötcsillagos, de egy éjszakát ki lehetett bírni benne, legalábbis annak, aki nem finnyás. Természetesen kötelező túra volt, így kénytelen-kelletlen VikiSzuka is velünk tartott. Az első öt kilométer már vonaglani kezdett, amikor pedig betért az öt darab letörött körmével a szállásra, oltári nagy hisztit csapott.

 - De nem, én nem fogok itt aludni. Nem elég, hogy egy csomó lúzerrel fogom tölteni az éjszakát, ráadásul olyan helyen, ahol összesen két óriási szoba van! Én nem fogok piócákkal aludni! – adta elő a műsort. Hát nem tudom, hogy személy szerint kire értette a piócát, de kétlem, hogy bármelyik fiú lenne olyan hülye, hogy Vikivel kikezdjen. Na jó, Albert kivétel volt, de mióta szakított velem, ő is meghülyült (lám, milyen hatással vagyok rájuk... xD)

 Este mindannyian összegyűltünk a kábé egy méter magas tábortűz mellett. Viki kivételével, aki mélyen aludt az undorító Hello Kitty-s hálózsákjában, amit olyan jól mosott ki, hogy ennek is olyan undorító lila színe volt, szinte mindenki ott volt. Egypáran szalonnát sütögettek az egész osztálynak, mi négyen viszont egy picit arrébb mentünk, egy fenyőfa alá. A témánk a koncertkörút volt.

 - Szerintem, ha tizennégy számot lejátszunk, az bőven elég lesz. – ajánlottam.

 - Bőven. Egy koncert amúgy is olyan másfél vagy két óra körül van.

 - Simán kijön.

 - És az albummal mi lesz? – tette fel a kérdést Marcell.

 - Szerintem ráérünk vele a koncert után. – Heni.

 - És a számokkal mi legyen? Szerintem legyenek benne az olyan számok, mint a Midnight Blue, Just Listen and Then Help Me, a Give Me a Time...

 - Igen, ezek mindenképp benne lesznek! – lelkesedtünk Marcell ötlete iránt.

 - És a koncertben is.

 -  Whoáááá – ásított egy hatalmasat Viktor. Igen, akinek nagy szája/pofája van, az még erre is képes. – Nem gyüsztök aludni? Mert holnap újra túúúúra.

 - De megyünk.

Még körülbelül egy óráig elvoltam az MP3-mammal, és Pink Floydot, F.O.B.-ot, Linkin Parkot és egyéb együtteseket hallgattam, persze olyan hangerővel, hogy csak én halljam. Viszont majdnem felébresztettem a többieket, mert sikítani akartam, mikor hirtelen két erős kéz ragadta meg a vállam, aztán a számat. Albert volt.

 - Angie, nyugi.

Lassan levette a mocskos kezét a számról.

 - Mégis mit akarsz? Hogy szívinfarktust kapjak?!

 - Nem, csak... át kéne beszélnünk néhány dolgot. Például Vikit. Ő is megzsarolt, és szerintem még van reményünk egy további kapcsolatra. Csak te meg én...

 - Én meg nem látok semmilyen reményt. De azért a Vikis dolgot elmondhatod.

 - Jó, de menjünk ki. Itt csak felébresztenénk a többieket.

Készséggel hajtottam a szavára. Valami félelmet éreztem belül, de ezzel mit se törődve mentünk ki az erdő szélére, nem messze a szállásunktól. Mivel megszoktam, hogyha valaki beszél hozzám, folyton járkálunk, így nem törődve semmivel, lassan elkezdtünk járkálni, és észre sem vettük, hogy beértünk az erdőbe. Albert elkezdett mesélni valami sztorit, de hirtelen körülnéztem, és csak koromfekete fákat láttam mindenütt. Az előbb még fehéren rikított a Hold, és fényével mindent bevilágított, de most megnehezítette a dolgomat egy szép kis felhő.

 - Úristen – képedtem el. Hirtelen a félelem egyre növekedni kezdett.

 - Nyugi, Angie! Semmi pánik, majd én vigyázok rád...

 - Segítsééég – ordítottam bele az éjszaka csöndjébe, de mikor a mi osztályunk alszik, felőlem a háború is kitörhetne, ők addig aludnak, amíg valaki fel nem rázza őket.

Futottam, ahogy csak bírtam, és egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy a jó irányba-e. És hirtelen éreztem, ahogy Albert visszatart...