11. rész – Hayley, ez a mi formánk. Sosem hittem volna, hogy ideáig is eljutok...

 De szerencsére tudtam uralkodni magamon. Nem mentem oda hozzá, és nem mondtam meg neki, hogy tetszik.

 Még szerencse! Hogy lehetek ennyire hibbant... Persze azt azért nem tudtam megállni, hogy ne nézzek felé néha. De aztán rám jött a röhögő görcs, ahogy a közel százhetvenkilenc centi magas,  kék szemű palira néztem. Mert szembe jutott egy délután a suli után, mikor felmentem Hayley-hez, miután vett egy új ágyat magának.

 - Te, ez tök jó – mondtam neki. Persze még a szívatós korszakban tartottunk.

 - Puha, mi?

 - Aha – mondtam, és keresztbe ráfeküdtem Hayley új ágyára, de úgy, hogy a fejem fejjel lefelé lógott le az ágyról, miközben zenét hallgattunk.

 - Jó puha – mondtam neki, mire ő vörös fejjel röhögni kezdett.

 - De ő nem lehet puha! – röhögött Hayley, BZS-re célozva. – Mert ő Csontos! – mondta, jól megnyomva a ’ csontos ’ kifejezést.

 A buszon természetesen röhögni akartam, jó hangosan, de most végképp uralkodnom kell magamon. Majd kiröhögöm magam holnap, mikor elmesélem a lányoknak az esetet.

 - Nahát, Angie, mi olyan vicces? – kérdezte tőlem viccesen. Észre sem vettem, hogy elmosolyodtam. Sajna BZS sem ült le a buszon.

 - Tessék? – néztem rá bociszemekkel. – Ááá, semmi, csak eszembe jutott, milyen hülyeségeket beszéltünk Hayley-vel. – nem bírom! Basszus, azok a kék szemek...

 - Értem – jött közelebb hozzám. – És mi volt az? – mosolygott.

Irtó nagy zavarban voltam, de elmondtam neki, de persze nem pont ugyanúgy: úgy adtam elő, mintha Hayley ezt Bill személyében mondta volna, nem pedig BZS személyében. Közben megpróbáltam távolodni tőle, de ez nehezen ment, mivel pont az ablak és az ajtó közötti sarokban voltam, BZS meg velem szemben.

 Nem sokat tudott Billről, így vele is untatnom kellett ezt a sztorit, meg hogy együtt járnak satöbbi, satöbbi, blablabla. Jó sokat röhögtünk, és annyira el voltam foglalva a csodás kék szemeivel, hogy észre sem vettem, hogy nekem már le kellett volna szállnom.

 - Vendégségbe mész? – kérdezte tőlem BZS.

 - Nem igazán – sóhajtottam. Basszus, ez a sóhajtás is olyan hülyén hangzott el... A lányok már biztosan félreértették volna.

 - Legfeljebb majd sétálok egyet. – mondtam neki. Csak az volt a bökkenő, hogy neki is a következő megállóban kell leszállnia. Ráadásul ugyanabba az irányba lakik, mint amerre nekem is kellett volna mennem. Mikor aztán neki le kellett kanyarodnia egy zsákutcába, hirtelen felém fordult:

 - Angie – kezdte halkan.

 - Igen? – kérdeztem volna, de képtelen voltam rá, mert ő hirtelen közelebb jött hozzám, és... megcsókolt. Erre a reakcióra nem számítottam. BZS megcsókolt! De akkor semmivel és senkivel sem törődtem, csak vele. Csak BZS-vel, csak vele...

 Rá kellett jönnöm, hogy csodásan tud csókolni. Sokkal jobban, mint Marcell. Épp hogy csak átvillant a jelenlegi pasim neve, de most nem törődtem vele.

Nem tudtam és nem is akartam abbahagyni, de muszáj volt.

 - Ne – súgtam neki halkan, és próbáltam magamtól eltolni. Szívesen folytattam volna, de itt bárki megláthatott volna minket. De egyszerűen képtelen voltam értelmesen gondolkodni. Nem tudtam ellenállni. Neki. A csodásan kék szemeinek.

 - De... ezt nem tehetjük – próbáltam meg határozott lenni, de nagyon nehezen ment. Nem is vettem észre, hogy elfoglaltságunk közepette valahogy eljutottunk a kereszteződéstől BZS házáig. Csak harminc méter volt, de akkor sem értettem.
 ’Angie, nem lehetsz rá képes!’ szóltam magamban, de most nem sokat törődtem a belső sugallattal. Illetve ez csak az egyik volt. Mert most egy másik hang szólalt meg: ’Tizenhét vagyok, majdnem felnőtt, azt teszek, amit akarok! Csak az érzéseimet követem.’

 - Én... nem tehetem meg – szólaltam meg végre.

 - Akarod vagy sem? – súgta a fülembe lágyan.

 - Nem kaphatunk meg mindent, amit csak szeretnénk - mondtam neki, de lehet, hogy egy kicsit csalódottnak hangzott.

 - Tudom. De a házban rajtam kívül senki sincs. Senki sem tudná meg, ha... ha az érzéseidet követnéd.

 Behunytam a szemem, és megpróbáltam végiggondolni, hogy milyen következményekkel járna ez.

 - Figyelj – szólt hozzám, mikor látta, hogy erősen gondolkoztam. – Akármit is hiszel, nem vagyok pedofil. Egyszerűen csak szerelmes vagyok. És úgy hallottam, te is.

 - He? Hogyhogy?

 - Én is az ebédlőben ebédelek – mosolygott. Hát, én vak vagyok.

 - Akkor legalább egy kávét vagy egy teát fogadj el – ajánlotta. Még jó, hogy nem szeszesitalt!

 - Inkább egy enyhe fejfájás-csillapítóra lenne szükségem.

 - Fejfájás ellen jót tesz egy kis masszírozás a homlokon – mondta, mire rövidesen mind a kettőnkből kirobbant a nevetés.

 - Persze, van nálam egy pár – válaszolta, majd kinyitotta a kaput. Gyönyörű volt a lakása. Amellett, hogy biológiatanár is, nagyon ért a művészethez, főleg a festéshez. Az egyik asztalon egy félbehagyott kép hevert, rajta egy félbehagyott dzsungel, rajta pedig egy vadászó tigris a kölykeivel, meg valami szarvasféle.

 - Tanár úr, ez... gyönyörű – meredtem a képre.

 - Csak be kéne fejeznem. – kivett a fiókból egy szatyrot. – Algopyrin jó lesz?

 - Persze, tökéletes.

 - Már lassan fél éve, hogy nem festettem rá egy vonalat sem. – mondta a képre mutatva. – Mióta szakítottam az egykori barátnőmmel, hozzá sem nyúltam. De lehet, hogy újra kéne kezdenem.

 Egyre közelebb lépett hozzám, és ismét megcsókolt, de mivel senki sem látott minket, nem zavartattuk magunkat, így nem hagytuk abba egy tíz másodperc után.

 - És légy szíves – kezdte egy lélegzetvételnyi szünet alatt. – Itthon ne hívj tanár úrnak.

Újra csókolózni kezdtünk, de megijedtem, mert tudom, hogy ebből akár több is lehetett volna. Nem tudom, miért, de megijedtem. Elhúzódtam tőle, és szó nélkül kaptam fel a táskámat, majd az ajtó felé fordultam.

 - Ezt még folytathatnánk – mondta halkan a hátam mögött. Énnekem sem volt kedvem józanul viselkedni. Hetek óta most járt át először a biztonság érzete. De tudtam, hogy muszáj lesz józanul viselkednem.

Szombaton meglehetősen korán értem ki a városba. Hay-t vártam, no meg persze a Társfoglalóbeli srácot, aki tizennyolcnak adta ki magát. Ami alatt vártam őket, azon gondolkoztam, hogy elmondjam-e a tegnapit Hayley-nek. Úgy éreztem, hogy muszáj valakinek beszélnem erről. Meg egyébként is lehet, hogy simán rájönne, hogy van köztünk valami több.

 Hay sem érkezett, és a srác sem, csak valami hatvan év körüli pali állt az utca végén, és feltűnően keresett valakit. Hay egy pár perc múlva érkezett, és láthatóan ledöbbent attól, amit a pasas mondott neki. Hirtelen rájöttem, hogy ő lesz a „társfoglalós srác”. Odarohanni nem tudtam, mert látszott a palin, hogy jóval erősebb nálunk. Azon agyaltam, hogy kiáltsak-e, vagy fussak el segítségért, mikor megjelent BZS. Földbe gyökerezett lábbal vártam, hogy mi fog történni. BZS odaállt Hay mellé, és megmondta a csavargónak, hova menjen a pedó stílusával együtt.

Hay nem győzött hálálkodni neki, és természetesen én is odamentem megköszönni neki. Viszont amikor rám nézett, meg sem bírtam szólalni. Ugyanazt a fényt láttam a szemében, mint tegnap – csak persze egy kicsit távolabbról.

 ’Ne menj a fény felé!’ röhögtem magamban. Persze Hay előtt megpróbáltam fékezni magam, ami látszólag neki is nehezére esett. Egy kis idő múlva elbúcsúzott és elment a dolgára. Hayley vett felém egy kérdő pillantást (vagy ahogy szoktuk mondani: szinte láttam a feje felett a kérdőjeletJ)

 - Angie, mondd... van valami köztetek?

 - Nem tudom – majd elmondtam neki a tegnapi esetet. Hay egy ideig leesett állal hallgatta, majd kifakadt:

 - TE OLTÁRI B...OTT HÜLYE VAGY! – kisebb szünet után folytatta. – Hogy... hogy lehettél erre képes? De ugye nem volt több a smárolásnál?!

 - Nem. Pedig lett volna.

 - Mi? – nyögte. – Te jó ég – fogta a fejét.

 - Féltem. Úgyhogy otthagytam, de ő még folytatta volna.

 - Ezt honnan tudod? Mondta?

 - Aha. Mikor kimentem, utánam szólt.

 - Mi? Te benn voltál? A lakásában?

 - Hát, igen. De semmi komoly nem volt... Kivéve persze a komoly csókokat.

 - Te meg vagy húzatva! Vagy húzva! – xD

Miután abbahagytuk a röhögést, folytatta:

 - De ezt akkor sem tudom elhinni. És most mit fogsz tenni? Elmész hozzá, és folytatjátok ott, ahol abbahagytátok?

 - Nem tudom. Végül is, jó volt vele együtt lenni.

 - Te nem vagy norma! Az még oké, hogy Bill 18, én meg 17, de BZS 34, te meg 17! Enyhén szólva kicsit meg vagy kattanva, Angie-kém...

 - Azt mondta, nem pedó, csak szerelmes, mint én. Najó – néztem az órára. – Éhes vagyok, én megyek hazafelé.

 - Aha, éhes – húzta el a száját. – Mire? Vagyis kire?

 - Hülye vagy – mosolyogtam.

 Amióta elindultam hazafelé, azon gondolkoztam, hogy valójában mit is akarok. Jó volt vele, de Hay-nek is igaza van azzal kapcsolatban, hogy lehet, hogy őrültséget csinálok.

 Mégis megkönnyebbültem egy kicsit, mikor nem volt ott az első buszmegállóban. Viszont mikor leszálltam a buszról, akkor ott volt. Megpróbáltam szó nélkül elosonni mögötte.

 - Nahát! Szia Angie! – köszönt rám mosolyogva, és megpróbált magához húzni.

 - Itt... most ne – mondtam.

 - Fölmenjünk hozzám? Mint tegnap? Úgyis abbahagytuk, az elején...

 - Nem tudom, hogy mit is akarok valójában.

 - Szerintem meg mindketten tudjuk. Csak kissé gátlásos vagy. De nem is ez lenne az első, mi?

 - Tessék? Ja, izé... nem igazán.

 - Akkor?

 - Nem tudom... Lehet, hogy...

 - A korkülönbség? – fejezte be.

 - Talán... Nem tudom.

 - Mit?

 - Ööö, nem tudom – nevettem.

 - És miért? – szívózott.

 - Hát, valójában miért ne? – röhögtünk, majd mikor abbahagytuk, folytattam:

 - Nem is arról van szó, hogy nincs kedvem. Egyszerűen nem vagyok rá felkészülve.

Nem válaszolt, csak mosolygott, és ismét közelebb lépett. De nem álltunk meg olyan hamar, mint tegnap. Nem álltunk meg a kapunál. Olyan szenvedélyesen csókolt, hogy egyszerűen képtelen voltam megállt parancsolni. Boldognak, felszabadultnak éreztem magam, de tudtam, hogyha most nem parancsolok megállt, később nem leszek rá képes. Ki akartam zárni a külvilágot. De ha ki is zárhatnám, annak nem most jött el az ideje. De BZS teljesen megértett engem, bár váltig állította, hogy előbb-utóbb csak vállalom majd az érzéseimet.

 - Talán – súgtam a fülébe. Látszott rajta, hogy teljesen rá(m) van hangolódva. Újra átkarolt, és valósággal a szobája felé vonszolt. De nem tehettem meg, bármennyire is szerettem volna. Imádtam BZS-t, de egy kicsit taszított az a 17 év...

 Valahogy megértette, hogy még nem akarok tovább menni a csóknál.

 - Angie. – suttogta. – Most mondok valamit, ami miatt valószínűleg nagyon meg fogsz lepődni. Szerinted hány éves vagyok?

 - Én úgy tudom, harmincnégy.

 - Huszonnégy – rázta a fejét. Teljesen ledöbbentem. Hát ezért nézett ki fiatalnak!

 - Nem hitted volna, mi? Csak azért van, mert az IWIWen véletlenül 34 van 24 helyett...

 - Persze. Így már világos. – most, hogy kiderült, hogy csak huszonnégy éves, már kevesebb gátlás volt bennem. Egyszer talán majd megteszem, de ez a tempó egyelőre túl gyors volt. De ettől függetlenül nagyon-nagyon-nagyon élveztem a csókjait. De a következő pillanatban már mással volt elfoglalva.

 - Ne! Talán később oké lesz, de most nem...

 - Persze. Bocs.

 - Lassan mennem kell úgyis.

 - Értem.

Másnap reggel korán beértem a suliba. Persze, hogy megint azt a bizonyos buszmegállót céloztam meg. Még bő 10 percem volt a busz érkezéséig, így elővettem az mp3-mam, és bekapcsoltam a Hot! című számot. Ugyanazt, amit pénteken hallgattam és énekeltem, mikor...

 - Szia, Angie! – köszönt BZS.

 - Szia – tegeztem le. Most már legalább nem szólítottam tanár úrnak!J

Egy ideig szótlanul álltunk egymás mellett, majd szokásomtól eltérően most én közeledtem felé. Még legalább egy méter volt közöttünk, de BZS vette a lapot, és elindult felém. Hamarosan a távolban meghallottuk a busz motorjának hangját, így abbahagytuk a reggeli csókolózást, és felszálltunk a buszra.

 - Na, mi volt? – köszönt Hay. – Találkoztál vele tegnap vagy sem?

 - Miután lerázta rólad a pedót? Aha! – csillogott a szemem.

Hay csodálkozó arcot vágott.

 - De ugye nem... ?!

 - Nem haladtunk előrébb a korábbiakhoz képest – és beszámoltam neki mindenről, még BZS életkoráról is.

 - Huszonnégy éves? – döbbent le.

 - Bezzony.

 - Hát, ezt most elég furi volt hallani... De amúgy régebben a miatt a 17 év miatt nem tetted meg?

 - Igen. Nem. Nem tudom. Meglehet, mert pár napja még eléggé gátlásos voltam.

 - De akkor ezek szerint meg akarod tenni?

 - Nem tudom. Szerelmes vagyok belé, és ő is belém.

 - Marcell...

Hirtelen lelkifurdalásom támadt miatta. Rájöttem, hogy egy embernek több srác is bejöhet, de egyszerre nem lehet szerelmes egynél többe. Vagy ha mégis, az egyiket biztos jobban szeretni, mint a másikat.

 Sokatmondóan megráztam a fejem. Hay a következőket mondta:

 - Figyelj, Angie, lehet, hogy ezért haragudni fogsz. De barátnők vagyunk, és remélem, hogy elmondhatom neked.

 - Hallgatlak.

 - Szerintem hülyeséget csinálsz. Hisz Marcell jobban illik hozzád. BZS pedig egy tanár! Szerintem még ez a hét év is sok. Lehet, hogy mindkettőtöket kirúgnának a suliból.

 - De te ezt nem érted – válaszoltam neki könnyes szemmel. – a hétköznapi életben olyan depressziós vagyok. Ha Marcellal voltam, akkor is. De ha BZS-vel kettedben maradok, teljesen megnyugodok. Érzem, hogy vigyáz rám, érzem, hogy ugyanúgy szeret! – azzal elrohantam.

 - Angie! Angie, várj!

Nem akartam visszafordulni, hogy lássa a könnyeket a szememben. Elrohantam egy félreeső helyre, leguggoltam egy sarokban, és megpróbáltam hangtalanul sírni. Hay persze utánam jött.

- Anige? Angie, mondd... mi a baj?

Erőtlenül zokogtam, de válaszolni képtelen voltam. Hay megvárta, míg lenyugodtam egy picit.

 - Néha óriási lelkifurdalásom támad Marcell miatt – kezdtem bele szipogva. – De egyszerűen csak szerelmes vagyok... BZS-be... és... nincs olyan, hogy ne lenne kényes a szitu, mikor úgy érzed, hogy megtaláltad azt, akire mindig is vártál. Akiről tudod, hogy ugyanúgy szeret, és önzetlenül imád téged...

 - És úgy érzed, BZS az – fejezte be helyettem.

 - Nem is zavart a kora, vagy az, hogy valójában ő a mi tanárunk... De hiába szeretem, egy... egyszerűen képtelen vagyok megtenni, pedig én is ugyanúgy szeretném, mint ő, de... annyira gátlásos vagyok a hétköznapjaim miatt...

 - De tudod, hogy szeret.

 - Igen, de...

 - És minden bizonnyal megértené, hogy miért nem akarod. De... talán jobban éreznéd magad, ha az érzéseidet követnéd.

 - Mi? – csodálkoztam. – De nem te voltál az, aki ezt ellenezte alig négy perce?

 - Az csak a véleményem volt. – majd amikor látta, hogy eléggé elgondolkoztam rajta, folytatta. – Senki sem tökéletes. Ismerek egy huszonéves lányt, aki egy negyven éves palival jár, és le is feküdt vele. Mindenki ellenezte az elején, de már megbékéltek velük. És még mindig boldogok.

 - Szerintem megtegyem? – kérdeztem egy hosszabbra nyúlt hallgatás után.

 - Ezt csak te érzed, hogy helyes-e.

 - Olyan jó, hogy mellettem állsz! Nélküled már megőrültem volna...

 - Erre vannak a barátnők, nem? – mosolygott. Majd a folyosó másik végére nézett, ahol épp az imént jött fel BZS.

 - Hát, Angie, én sok sikert kívánok.

Hamarosan beért minket BZS.

 - Szia, Hayley. Szia... Angie? – kicsit elcsodálkozott, mikor észrevett.

 - Jó napot! – köszönt neki Hay.

 - Angie, te sírtál?!

 - Nem vészes – töröltem le durván a könnyeimet.

 - Ööö, azt hiszem, én leszaladok a büfébe. Angie, hozzak neked valamit? Esetleg egy pohár vizet?

 - Nem, kösz.

BZS megvárta, míg Hayley elmegy. Majd felém fordult.

 - Valami baj van?

 - Azt hiszem, itt most nem tudnék beszélni erről.

 - Persze, megértelek. Viszont tudd meg: nem muszáj egyedül végigszenvednek a problémáidat. Bármikor kérhetsz segítséget. Szombaton, hat óra körül megfelel?

 - Azt hiszem, talán igen.

Vigasztalásképpen jól esett volna egy csók, de persze itt fékeznem kellett magam. Bárki megláthatna minket.

Nem sok történt a hétköznapokon. Én alig emlegettem fel a többiek előtt BZS-t, Janie és a többiek alig emlegették fel BZS-t. Pénteken, mikor biológiaóránk volt vele, senki sem vett észre semmit. Még Janie-ék sem törődtek vele, és BZS is úgy tett, mintha semmi sem történt volna, de elég gyakran nézett felém. Én meg egész idő alatt csak őt bámultam. Még mindig le tudott nyűgözni a csodásan kék szeme. És igen, boldog voltam, hogy valójában huszonnégy éves, és nem egy tízessel több.

Szombat este aztán csak a telefonomat vittem magammal BZS-hez. Gondolkoztam, hogy hogyan fogok majd bejutni, de ő a kapu előtt várt rám. Kézen fogva mentünk be a lakásába. Elkezdtem mondani a problémámat, hogy valójában csak stresszes vagyok. Nem kellett sokáig magyarázkodnom, tökéletesen megértett. Közelebb hajolt hozzám, és megcsókolt. Aztán már ennél többet is akart. És hagytam magam, mert ezt éreztem helyesnek. Boldog voltam, mert éreztem, hogy van valaki, aki vigyáz rám, aki szeret engem, és aki bármitől megvéd. Biztonságban éreztem magam mellette, mert tudtam, hogy vigyáz rám. És igazam volt, mert egész este vigyázott rám. Végre éreztem, hogy boldog vagyok, végre csodásan éreztem magam... Olyan gyengéd volt, hogy teljesen megfeledteztem a stresszes életemről. És csodás volt az egész este.

 - Szeretlek – súgta a fülembe, mielőtt betértünk volna a szobájába. És végig ezt éreztem. Tudtam, hogy szeret...