17. rész – Életem mélypontja. A pár hónap helyett már csak pár nap az az idő, amíg láthatom...
Döbbentem néztem rá. Ez azt jelenti, hogy...?
Több ezernyi szó tolult ajkamra, de egy hangot sem bírtam kinyögni. Ne... miért pont te?!
- A múlt héten újra elmentem az orvosomhoz. Addig nem törődtem a betegségemmel. Így egy csomó vizsgálatot elvégeztek rajtam. Mindegyik ugyanazt mutatta.
Még mindig képtelen voltam megszólalni. A könnyeim újra megindultak a szemem sarkából, de én csak kövülten ültem a helyemen. Nem bírtam volna levenni a tekintetemet szomorú, ám még mindig csodálatos szeméről. Ne... ne csináld ezt velem... kérlek...
- Angie... – suttogta, miközben egyik kezét a tarkómra tette. – én őrülten szeretlek téged. Igaz, az orvosaim szerint van még egy-két hónapom hátra, de... ennyi idő alatt ezt nem tudnám elmondani elégszer. Egy élet alatt nem tudnám elmondani elégszer...
Ne kínozz... tudom, hogy szeretsz... de miért pont te vagy az, akinek meg kell halnia? Miért pont te?!
- Angie... kérlek, mondj már valamit!
- Én... nem foglak elfelejteni... – nyögtem tehetetlenül.
- Ami pedig a szülinapodat illeti... tudom, hogy holnap már 18 leszel. És azt is tudom, hogy mi a helyzet anyáddal, így... már ma nyugodtan hozzám költözhetsz. És... mivel már hivatalosan is nagykorú leszel, nyugodtan a nevedre írhatom a házat...
- Ne... – kezdtem volna, de BZS megelőzött.
- Ne ellenkezz. Nem hagyom, hogy anyád miatt az utcára kerülj... és ha már itt lesz egy üres ház pár hónap múlva... – mondta, de már nem figyeltem rá. Erőtlenül nekidőltem, mire ő elhallgatott.
Nem tudom, mennyi ideig lehettünk így, mikor halkan megszólaltam.
- Akkor... este jövök.
- Rendben. Biztos, hogy ne segítsek összepakolni?
- Nincs sok cuccom. De az majd úgyis ráér későbbre.
- Persze. Szia – mondta, mielőtt még megcsókoltam volna.
- Szia… - suttogtam, majd kimenekültem az utcára. Minél messzebb.
- Hayley?
- Angie? – szólt bele Hay a telefonba.
- Igen, én vagyok... hol vagy most?
- Épp vásárolok. Angie... valami baj van? O.o
- Igen... hol vagy most pontosan?
- Hát... tíz perc múlva ott tudok lenni a buszvégállomásnál. Megfelel?
- Persze. Indulok is – mondtam még, majd felszálltam a buszra.
- Angie? – hallottam hirtelen Hayley hangját, mikor leszálltam a buszról. Gyorsan körülnéztem, és nem kellett hozzá sok, hogy megpillantsam a szőke hajú lányt tőlem jobbra. Odaléptem hozzá.
- Hayley... – kezdtem volna, de a hangom megbicsaklott.
- Mi az? A telefonban is annyira...
- Meg fog halni! – szakítottam félbe hisztérikus sírással, mit sem törődve csodálkozó tekintetével.
Szerencsére rajtunk kívül már szinte senki sem volt a megállóban. Hayley végre megszólalt:
- Angie... miről beszélsz? O.O – kérdezte óriási szemekkel, és mikor látta, hogy képtelen vagyok válaszolni, folytatta: - mi van BZS-vel?
- Beteg... halálos beteg... T_T
- BZS?! Az lehetetlen... – mondta gyanakvón.
- Nem... most mondta... alig 20 perce. – vettem néhány mély lélegzetet, hogy lenyugodjak kissé. – Nagyon nem úgy nézett ki, mint aki viccelt...
Hayley erre nem tudott mit felelni. Végül én szakítottam meg a csendet:
- Segítenél összepakolni? Elköltözök...
- HOVA?!
- BZS-hez.
- o.O? Mégiscsak befogadott?
- Sőt...
- Hogy érted azt, hogy sőt? Angie, kérlek, úgy beszélj, hogy valamelyest én is megértsem!
- Állítólag már csak egy-két hónapja van hátra... a házat meg a nevemre akarja íratni... valahogy tudja, hogy mi is a valós helyzet anyámmal...
Hát, ehhez már végképp nem tudott mit mondani. Halkan vártuk a következő buszt, majd mikor megérkezett, ugyanolyan hangulatban szálltunk fel rá.
Most kivételesen nem annál a buszmegállónál szálltunk le, hanem az eggyel előtte lévőnél. Csendesen ballagtunk el a házig, majd mikor odaértünk, szinte ugyanolyan csenddel vártuk azt, hogy végre előkerüljön a lakáskulcsom.
Már-már azon gondolkoztam, hogy biztosan BZS-nél hagytam a kulcsom, mikor hirtelen meghallottam azt az ismerős csörgő hangot a táskám legmélyén. Lassan benyitottunk a lakásba, majd mikor megállapítottam, hogy szerencsére senki sincsen otthon, bátrabban lépkedtem a szobám felé.
- Keressek egy kisebb bőröndöt? – mondta ki Hayley a gondolataimat.
- Igen, légyszi. Az ágy alatt találni fogsz. Más is lesz ott, de azzal ne is törődj. – mondtam még, majd alig fél perc múlva meghallottam, ahogy Hay a whiskys üvegeket odébb tolva próbál kihúzni egy bőröndöt.
- Nem is tudom, mivel kezdjem... – néztem körül, mikor Hay visszatért két bőrönddel.
- Suli cuccok?
- A táskámban, és a suliban mind, kivétel nélkül... Akkor én pakolom a fontosabb könyveimet, te meg a ruhákat. Elég, hogyha csak simán beledobálod. – mondtam, miközben a nem begipszelt kezemmel az ékszereimet dobáltam a kistáskámba.
- Megy még valami mellé?
- Igen, egy pár dísztárgy, de azok majd később.
- Meglepő, milyen kevés cuccod van... – csodálkozott Hayley, miután bekapcsoltam a rádiót, hogy ne legyen olyan nagy csend.
- Rengeteg közös anyámmal, de azokat inkább itt hagyom. Bár mondjuk te meg sem szólalhatsz, hisz csak egy teherautó állt rendelkezésedre, mikor Németből ide költöztél.
- Igaz, bár az a lakás, ahol most lakok, a nagybátyámé volt, és az már szinte be volt rendezve... És te nem láttad azt a teherautót XD
- Azért elbírom képzelni... – jelent meg a szám sarkában egy halvány mosoly.
Bő egy óra alatt kész voltunk, hála Hay segítségének, így alig múlt el fél hat, mikor megálltunk BZS háza előtt. Meglepetésemre BZS azonban a harmadik csengésre se válaszolt.
- Biztos nincs itthon... – próbáltam meg egyhangúan közölni, de hangomból világosan kiérződött a meglepettség.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy nem tudsz bejutni?
- De, vagyis nem, mert van kulcsom. Csak... meglepett. – mondtam még, majd szűk egy percen belül már bent is voltunk. Szabad kezemmel, amivel eddig a bőröndöt hoztam, begurítottam a szoba sarkába, miközben a begipszelt kezemmel feloltottam a villanyt.
- Szép lakása van! – nézett körbe Hayley. – Na de, én azt hiszem, megyek. Nem hinném, hogy BZS engem is tárt karokkal fogadna, ha meglátna...
- Lehet... – dünnyögtem, de mikor Hay épp a kilincset nyomta volna le, észbe kaptam. – Hayley!
- Hm? Ja igen, a magány...
- Igen, szóval… nem szívesen maradnék itthon... nem megyünk be...
- A városba? :D De, szívesen bekísérlek – mosolygott, miközben felkaptam a kabátomat. – Mit akarsz venni?
- Nem is tudom igazán – válaszoltam, majd pár másodperc habozás után folytattam: - Úgyis nemsokára lesz Marcell szülinapja. Kéne valami ajándékot néznem neki. – Igaz, kicsit szíven ütött, ahogy kimondtam Marcell nevét, de megpróbáltam nem törődni vele.
Viszonylag hamar beértünk a városközpontba, így még volt bő két óránk széjjelnézni a nyolc órakor záró boltok körében. De még így is nehezemre esett eldönteni, hogy milyen ajándéknak örülne a legjobban,
- Mintha a pengetőkkel kapcsolatban panaszkodott volna – szólalt meg Hayley, mikor meglátta a hangszerboltot.
- Az nem elég. Az csak párszáz forint…se. De... – hirtelen eszembe jutott, hogy mielőtt még a vetélkedő-showba jelentkeztünk volna, sőt még az után is mindig engem kért meg, hogy hangoljam be a gitárját. Nem volt hangolója. Így Hay-jel odamentünk az eladósráchoz. Volt vagy 180 centi magas, és igazán jóképű volt. Tulajdonképp Marcell jutott róla az eszembe, persze azt a kis tetkót leszámítva a jobb karján.
Kiválasztottam két pengetőt a pult mögül, miközben a srác erősen stírölt. Felvettem a szemmelölős-csábos-gonosz nézésemet, majd közöltem vele, hogy ezeket, illetve egy hangoló-gépet kérnék. Még mindig bámult, így közelebb hajoltam hozzá:
- Ha lennél olyan kedves. – mondtam egy fokkal halkabban, de a srác már csak vigyorgott rám, így most felhúzott szemöldökkel néztem rá.
- Persze, ahogy parancsolod... Angie J - hirtelen leesett, hogy felismert a Midnight Blue-ból. Abbahagytam az értetlen nézést, majd felvettem a szokásos-mosolygós arcomat. Egészen jól elbeszélgettünk, annak ellenére, hogy pár perc múlva már maga Marcell volt a téma.
- Szerintem hasonlítok rá egy kicsit –nézett rám perverzen. – Ti összejöttetek, nem?
- Honnan tudtad?
- Nektek nem jár semmi 21. századi újság? – nevetett. – valamikor a címlapon voltatok.
- Igen? oO Jaaaa, jó, leesett. Igen, azok a nyári fotók... De azok beállított képek voltak... Na jó, csak a háromnegyede volt az…
- Ki lehetett találni. – mosolygott. – De... akkor ezek szerint semmi esélyem, ugye?
- Semmi esélyed... – mosolyogtam rá bánatosan, majd elköszöntünk egymástól. Hay-től is lassan elváltam, így egyedül ballagtam a buszmegálló felé. Alig pár perccel telt el fél nyolc, mégis meglepődtem azon, hogy a buszmegállók, illetve maguk a buszok annyira üresek. Így fogtam magam, és beültem a busz hátuljába. Felhangosítottam az épp merülőben lévő mp3-mamat, majd a következő tíz percben csak bámultam ki az ablakon.
- Remember a day before today... a day when you were young... – dúdolgattam halkan az egyik számot, azonban ahogy a busz összes ajtaja hirtelen kinyílt, rájöttem, hogy már a végállomáson vagyok, így kizökkentem a zenés világomból, és újra a valóság terhei szakadtak rám, ahogy lassan elindultam a másik buszomhoz. Szerencsére időben érkeztem ahhoz, hogy ne késsem le a nekem megfelelő buszomat, így alig tíz perc múlva már BZS házának ösvényén lépkedtem. Ezúttal be se csengettem, habár tudtam, hogy már itthon van, mivel a konyhában égett a villany. Csendben benyitottam, felakasztottam a kabátomat, majd jobbra fordultam, így a konyhában találtam magam, ami viszont üres volt. Épp azon gondolkoztam, hogy melyik szobában nézzem még meg, mikor hirtelen valaki gyengéden átölelte a derekamat hátulról. Nem mondtam semmit, csak elmosolyogtam, majd mikor meg akartam fordulni, BZS megcsókolt. Pár perc múlva azonban megrontotta ezt az idillt.
- Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam... – mondta halkan.
Halkan sóhajtottam, majd mélyen a szemébe néztem.
- Ne beszéljünk erről... - igazából én a „Live for today, gone tomorrow” híve vagyok. De ez most valahogy nem válik be.
- Rendben – mondta még, mielőtt újra megcsókolt volna. Még a csókjain keresztül is éreztem a szomorúságát, bár talán erről nem is nekem kéne beszélnem. Én se vagyok ezek után vidám. Mégis, ahogy újra megéreztem BZS csókjait, már nem törődtem a betegségével. Azzal sem törődtem, hogy lehet, hogy idő előtt rosszul lesz talán, és ez lesz az utolsó együttlétünk. Azzal sem, hogy előbb-utóbb biztos meg fog halni. Ezeket most mind sikerült elfelejtenem, így csak egy dologra koncentráltam. Mégis igazam volt, már ami az utolsó együttlétet illeti... de ezt még nem tudtam akkor, mikor lassan a szobája felé araszoltunk... | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
