18. rész – A búcsúlevél, ami felfedte hazugságának okát. Mégis, valami különlegeset éreztem a levél elolvasása után... Meglehet, hogy ez annak az oka, hogy újra együtt a Midnight Blue?

Úgy hajnal felé hirtelen elkezdett zörögni a telefonom az éjjeliszekrényemen. Mégis olyan távolinak tűnt az ébresztőm hangja, mivel olyan kényelmesen feküdtem BZS oldalán. Egy idő után azonban már nagyon kezdett idegesíteni az a hülye szám, amit véletlenül állítottam be ébresztőnek, így muszáj volt arrébb húzódnom BZS-től, hogy kikapcsoljam a zenét. Amint ezzel megvoltam, megnéztem az időt... 5:20...

5:20?!

Azt se tudom, milyen nap van... így nem törődve a telefonom vakító fényével, megnéztem... kedd... 2008. nov. 11. ... Vagyis sulinap… ráadásul biosszal kezdünk... persze csak mi, akik erre a fakultációra jelentkeztünk. Én hülye, ha most nem jelentkeztem volna, szabad lenne az első órám...

Gondolatmenetemet megszakította BZS, ahogy lassan megéreztem ujjait a hajamban. Nagy nehezen felkeltem, és hat órára sikerült is magamat összekapnom valamennyire. Körülbelül háromnegyed hét lehetett, mikor feltettem a kávét főzni BZS számára, és mivel én most nem kívántam, csináltam magamnak egy forró teát. Éppen azt szürcsölgettem, mikor BZS víztől csillogó hajjal és egy szál törülközővel kilépett a fürdőből. Észre se vettem, mivel annyira elgondolkodva ültem ott a konyhában, így csak azt tűnt fel, hogy BZS egy futó csókkal köszöni meg a kávét. Mikor észrevettem, nem tagadom, elpirultam egy picit. Lejjebb hajtottam a fejemet, hogy a hajam teljes mértékben eltakarja az arcomat, majd megpróbáltam gyorsan végezni a teával. Mikor ezzel megvoltam, gyorsan felkaptam egy melegebb pulcsit és a táskámat, majd a buszmegálló felé vettem az irányt. Igaz, hogy BZS elég korán szokott bejönni iskolába, mégse szerettem volna együtt menni vele, nyilvánvaló okokból.  Négy perccel múlt negyed nyolc, mikor ledobtam a táskámat Hay mellé. Hayley éppen a bioszt nézte át, mivel fennállt a veszély, hogy a közeljövőben dogát fogunk írni, ha nem is a fakultációs, de a rendes bioszóra anyagából. Mikor a pulóvert is levettem magamról, Hay lerakta a füzetét a padra, és rám nézett:

 - Na? – vigyorgott.

 - Hm? – néztem rá, miközben próbáltam értetlen arcot vágni, ez azonban enyhén pirosodó fejjel nehezen ment.

 - Ne játszd már a hülyét! Hallani akarok mindenről! – nézett rám perverzen, miközben a többi pár ember is mögöttünk érdekesen rám nézett. Értetlenül rájuk néztem, de sajnos eszembe jutott, hogy valószínűleg már az egész suli tud a kapcsolatunkról. Igaz, hogy Viki már nem jár az osztályba, de van néhány beszédes, de nem rosszindulatú osztálytársam. Viki nagybátyja biztos már mindenkinek mesélt a dologról.

 Jelentőségteljesen ránéztem Hayley-re, aki megértette, mit akarok. Felállt a székről, majd csendben kivonultunk a teremből.

 - Igazán semmi érdekes... –mondtam Hayley-nek. Látszólag azon gondolkozott, hogy mit mondjon erre, mikor hirtelen feltűnt BZS a tanári felől. Persze igyekeztem úgy tenni, mintha nem különösebben érdekelne. Hay rám nézett, és egy kicsit elvigyorodott, de mire BZS mellénk ért, szerencsére már ez is lehervadt róla. Köszönt neki, BZS visszaköszönt, semmi különös… hacsak az nem, hogy csak rám nézett, de mint tudjuk, ezt már megszokhattuk... Bár nem bírtam elmenni mellette mosolygás nélkül.

 Még körülbelül fél óráig mászkáltunk,jó messze a teremtől, de mikor ráeszméltünk, hogy perceken belül becsengetnek, a termünk felé vettük az irányt, majd ott folytattuk BZS kibeszélését, egészen addig, mígnem BZS be nem ért a terembe. Innentől fogva semmi érdekes nem történt aznap. Az órák után, melyek végtelenül hosszúnak tűntek, kicsit összeültünk Marcellal, Viktorral és Henivel a suli egyik eldugott pontján. Mint a régi szép időkben...

 - Na mizujs Angie? Olyan rég nem hallottunk már felőled! – jött hozzánk Viktor egy szendviccsel a kezében. Én szórakozottan dobáltam a gitárom nyakát egyik kezemből a másikba, miközben azon gondolkoztam, hogyan is fejezzem ki magam ez ügyben.

 - Igazán semmi... semmi olyasmi, amiről eddig ne hallottatok volna. – végignéztem rajtuk, és érdekes módon mindannyian nagyon figyeltek. Habár Marcell tudott a dologról, Heninek és Viktornak még minden új volt.

 - Gondolom hallottatok a BZS-s ügyről.. – mondtam úgy, mint aki kicsit kezdi elveszíteni a türelmét.

 - BZS? – nézett ránk Viktor. Ja, persze, ő nem szívatott, nem túl gyakran használta ezt a nevet. Heni röviden felvilágosította.

 - Mondjuk nekem ez még mindig furcsa egy kicsit... – mondta Heni.

 - Jó, igen, szokatlan... – volt eleinte, gondoltam még magamban. – De nem térhetnénk más témára? Ja ige, amúgy még van az európai turné... A számlistát ugyebár már korábban összeállítottuk, de... szerintem kéne egy új szám, bónuszként...

Még mindig figyelmesen hallgattak, így folytattam.
 - Jó, most valóban voltak más gondjaim is, de... szóval arra gondoltam, hogy kéne egy teljes szám, tizennégy új számmal.

 - Nem inkább egy teljes album, tizennégy új számmal? – kérdezte Viktor.

 - De. Egy új album, tizennégy számmal. Nem ezt mondtam?

 - Számot mondtál... – nézett rám Marcell.

 - Igen? Jó, bocs, na szóval új album a közeljövőben...

 - Angie? – szakított meg a gondolatmenetemben Heni.

 - Hm?

 - Látom rajtad, hogy van valami baj...

Kicsit kövültem néztem rá. Igazság szerint a tegnapi éjszakánk után már nem gondoltam BZS halálos betegségére. Most azonban Heni szavaz után ismét felötlött bennem a felismerés, hogy BZS talán...

 - Meg fog halni.. – suttogtam magam elé.

 - Mi? Ki fog meghalni, Mi van? – nézett rám Marcell elkerekedő szemekkel.

 - Hát... az a helyzet... hogy BZS tegnap bevallotta, hogy halálos beteg... – mondtam, miközben próbáltam visszatartani a könnyeimet.  Mindenki kövülten ült.

 - Hogy… BZS halálos beteg? – kérdezte Heni.

 - Az lehetetlen... egy ilyen fiatal, természetjáró ember... lehetetlen – mondta Viktor. Eszembe jutott, hogy Hayley is ugyanezeket mondta. Majdnem.

 - Állítólag már csak egy-két hónapja van hátra... – mondtam elfúló hangon. De most eszembe jutott az, hogy... mi van, ha egy másik ügy érdekében hazudott? Mondjuk nem úgy tűnt ez az egész tegnap este...

 - Na jó, most már tényleg nem tudom... Én is alig tudom elhinni, hogy... hogy valóban az lenne.

 - Nehéz felfogni... – szólt Viktor csöndesen. Olyan furcsa volt... Viktort még sose láttam ennyire komolynak. Igazság szerint már az egy ritka pillanat, ha nem a hülyeségen jár az esze.

 - És... emlékszik még valaki a számlistára, amit játszani akartunk? – mondtam, hogy valami egészen más témáról beszéljünk. Körülbelül öt perc alatt mindannyian felidéztük, mit is fogunk játszani az európai turnén, ami már a nyakunkon... Szóval alig hat perc múlva már elkezdtük játszani a névadó számot. Emlékszem rá, hogy ezt pont irodalomórán írtam... Elmosolyodtam, ahogy a körülbelül fél évvel ezelőtti napra gondoltam... Ki hitte volna, hogy fél év alatt mennyi minden történhet... fél évvel ezelőtt még a harmincas éveiben járó, göndör hajú MatekZseni volt az osztályfőnökünk, nem pedig BZS, a maga feltűnően kék szemeivel, barna hajával, és...

Na jó, le kell állnom. Majdnem elrontottam a számot. Habár ebben a számban csekély gitáros-szerepem van, a szöveg szinte teljesen az enyém. Megpróbáltam leállítani a gondolataimat, és a szövegre figyelni. Igaz, elég rég játszottuk ezt a számot, mégis, hibátlanul végigjátszottuk. A következő szám volt a Just listen and Then Help Me, vagy csak röviden Just Listen. Azt hiszem, ez Heni kedvence volt. Végre úgy éreztem magam, mint fél évvel ezelőtt... amikor még nem szakadt rám ezernél is több baj...

Körülbelül negyed ötig maradtunk a suliban, mégis, ami nekem már rögtön feltűnt, az volt, hogy BZS be se ment negyedik órára. Elvben a másik 11.-es osztályban tartott biológiaórát, de azt mondták, nem jött be órára, így egy negyven év körüli tanár tartott nekik órát. De ez is csak egy gondolat volt, ami gyorsan átvillant az agyamon. Viktor a dobfelszerelését bepakolta a szertárba, és míg Heni a szintetizátorát vitte a dobok mellé, mi Marcellal gyorsan a vállunkra kaptuk a gitárunkat. Szinte egyszerre. Tiszta összhang... J

Mivel senkinek se volt kedve hazamenni, az volt a tervünk, hogy bemegyünk a városba. Mivel Heni lakik a legközelebb a sulihoz, felrohantunk hozzá, és oda lepakoltuk a gitárunkat Marcellal, majd nagy adag hülyeséggel megpakolva végigjártuk Miskolcot. Természetesen benéztünk a hangszerboltba is, ahol ugyanaz a srác volt ott, mint a múltkor. Újra elcsevegtem vele egy kicsit, miközben Marcellék már komolyan veszélyeztetni kezdték a hangszerek épségét. Fél tízig jártuk a várost, és őszintén szólva, ennyire felszabadultnak még sosem éreztem magam, mióta összejöttem BZS-vel. Tíz óra előtt elbúcsúztunk Viktortól, Henit meg hazakísértük, már csak a gitárunk miatt is. Tíz órakor pedig Marcellal már a buszon ültünk, és jót röhögtünk minden eddigi hülye helyzeten. Aztán mikor leszálltam a végállomásnál, tőle is elbúcsúztam, majd egyedül tettem meg az út további részét. Szerencsére ez nem tartott tovább tizennégy percnél, így majdnem fél tizenegykor már a gitáromat raktam be a sarokba. BZS azonban sehol.

Most újra elfogott egy furcsa érzés, és nem csak az volt az oka, hogy BZS csak szimplán nincs otthon. Hamar el is ment az iskolából...

Körülnéztem a hálószobában, és egyből feltűnt valami: egy oda nem illő tárgy volt az ágyon. Egy... levél?

Az a furcsa érzés bennem egyre csak növekedett, de nem bontottam ki a levelet. Odaléptem BZS szekrényéhez, de a ruhájának a nagy része megvolt. Csupán egy-két darab hiányzott belőle. A telefonja is az asztalon... Mégse vihették be a kórházba...

Erőt vettem magamon, és kibontottam a levelet.

Amúgy jó tudni, hogy ilyen szépen ír...

Kedves Angie!

   Nem akarom ezzel húzni az idöt, szóval rögtön el is mondom a lényeget. Sajnálom, hogy hazudnom kellett, de az az igazság, hogy már körülbelül egy éve nem is jártam az orvosnál. Szó sincs ilyen szörnyü betegségröl, szóval... sajnálom.

   Másodszor is hadd magyarázzam meg: gondolom, nyilván emlékszel a régebbi osztályfönöködre, aki azzal az ürüggyel utazott el, hogy feleségül vegye akkori barátnöjét. Valójában Olaszországba mentek, ahol viszont ismertünk ketten egy-két embert. Régebben, körülbelül jó 10 évvel ezelött átvertünk egy ilyen maffiacsapatot a hazajutás érdekében, ök azonban most megtalálták öket, régebbi osztályfönököd barátnöjét pedig meggyilkolták, így követelik a jussokat. Nos, mivel oföd nekem már nagyon régi haverom, engem hívott segítségül, hogy leszámoljunk velük. Véglegesen.

   Nem akartam, hogy belekeveredj egy ilyen ügybe, ezért is voltam kénytelen hazudni, és ezért mondom el ezt csak most, mert tudtam, hogy utánam jönnél. Erre azonban a lehetö legkomolyabban megkérlek, hogy ne tedd! Attól félek, ha tudomást szereznek rólad, megölnének téged is. Amint megérkezünk ma Olaszországba, valószínüleg minden lépésünket figyelni fogják, ezért is hagytam otthon a telefonomat. Tudjuk, hol találjuk öket, így ez az egész legjobb esetben egy hétig fog tartani.

  Szóval... csak egy hétig várj rám. Ha nem jönnék haza hamarabb, két eshetöséggel számolj: vagy közbejött valami, ezért nem tudtam idöben gépre szállni, vagy pedig ök gyöztek. De nem véglegesen.

   Kitartás! Csak egy hétig várj...

   Ha sikerülne épségben visszatérnem, tegyünk úgy, mintha ez az egész ügy nem lenne...

Németh Péter

U.i.: Örülten szeretlek...

 Csak egy hét... – gondoltam magamban. Belenéztem a szekrényen lévő tükörbe, és habár egy könnytől csillogó, magányos énemet láttam meg benne, mégis, három gondolat jutott az eszembe:

Remélem, BZS túléli.

Egy hétig szabad vagyok.

Még mindig szeretem Marcellt.