Vacsora és csók

Ott álltunk az ebédlő előtt és vártunk Julira. Pár perccel később befutott.

-             Nah mi volt? – kérdeztem volna, de Dalma megelőzött.

-             Olyan ciki volt.

-             Miért? – most én mondtam hamarabb.

-             Beszélgettünk egy kicsit, majd rá tértem a lényegre. Megkérdeztem, hogy nem akar–e kérdezni valamit és el kezdett nevetni. Azt mondta, hogy te – itt rám mutatott. – rosszra gondoltál. Nem én vagyok, aki tetszik neki. – Tudtam, hogy valamit kihagyott, de végül is nem érdekes annyira.

-             Szóval, akkor Dalma? – kérdeztem.

-             Mi?! Az lehetetlen.

-             De miért Dalma? Inkább örülnöd kellene. – megcsörrent a telefonom. – Pillanat.

Felvettem a telefont. Márk hívott. Nem értem miért.

-             Szia! – köszöntem neki.

-             Szia Vanda. Ráérsz jövő héten pénteken?

-             Várj egy percet. – eltartottam magamtól a telefont. – Csinálunk valamit pénteken? -  lányok rázták a fejüket. Visszaemeltem a telefont a fülemhez. – Ráérek, de miért?

-             A szüleim csak pénteken érnek rá és gondoltam bemutatnálak neki.

-             Na ne. Mi van ha nem fogok tetszeni nekik. Utálni fognak. Én nem merek találkozni velük. Csak azt ne.

-             Hé, nem olyan szörnyűek.

-             De akkor is! Nem gondolod, hogy ez még túl korai. Hiszen még az első randink volt meg csak.

-             Miért hányadik randi után mutathatlak be a szüleimnek?

-             Nem tudom, de akkor se az első után kellene.

-             Jól van csak a szüleim nem hiszem, belátható időn belül rá fognak érni legközelebb.

-             És mennyi az a belátható idő?

-             Úgy három négy hónap.

-             Nem lehetne három hónap múlva?

-             Nem. – A francba. Annyi idő alatt nem fogok tudni lelkileg felkészülni.

-             Jól van. Akkor jövő héten, de miről fogunk velük beszélgetni? És hova megyünk? És mit vegyek fel?

-             Azt nem tudom miről fogunk beszélgetni. Étterembe megyünk és én öltönybe megyek?

-             Micsoda?! Öltönybe? Jesszus! Te komolyan… Jaj, ne! Én nem hiszem, hogy meg tudom tenni – a hangom remegett. – Nem tudok találkozni a szüleiddel. Az képtelenség. Mi van, ha nem vagyok elég illedelmes és elrontok mindent és…

-             Nyugi, nem fogsz semmit elrontani. Csak legyél olyan amilyen vagy. És biztos vagyok benne, hogy csodásan fogsz kinézni. Ne aggódj! Túl fogod élni.

-             Jó  megpróbálok megnyugodni. De hová is megyünk pontosan és hánykor?

-             Elmegyek érted, úgy… hat órakor. Minden rendben lesz.

-             Jó hatkor. El fogsz találni hozzánk? Közdomb utca 58.

-             El fogok. Na szia!

-             Szia! – kíváncsian néztek rám a lányok. – Be akar mutatni a szüleinek és ruhát kell vennem. Valami nagyon puccos étterembe megyünk, mert ő öltönybe megy. Mikor értek rá? Holnap?

-             Rajzszakkör. – mondta Juli.

-             Azt ki lehet hagyni. Léci a kedvemért.

-             Egyáltalán mit akarsz? – adta be a derekát Dalma.

-             Ruhát! Mindenképpen. Nem kell nagyon hosszúnak lennie. Végül is a minta mindegy.

-             Oké, biztos megtaláljuk majd amilyet akarsz. – mondta Juli. Megnézte az óráját – Jaj ne, nekem rohannom kell. Még haza akartam menni tánc előtt. – Felkapta a táskáját és elfutott.

-             Mennyi az idő Dalma?

-             Úgy három és fél 4 között lehet, de miért?

-             Csak úgy érdekelt. Mi van ha Máté nem rátok kettőtökre célzott?

-             Gyorsan témát váltottál és nem tudom. – gyorsan számba vette gondolatban, hogy ki lehet még az, de más nem jutott eszébe.  – Miért ki lehetne még?

-             Kivel voltam egy ideig jó barátságban, na?

-             Kivel?- egy kicsit gondolkodott. – Na ne. Gondolod, hogy…  Az nem lehet…  Hiszen ő olyan… Az lehetetlen. Az sokkal lehetetlenebb, mint az, hogy én.

-             Tudom, de akkor is. Dóri is szóba jöhet. Gondolod végig! Azon kívül, hogy agyára ment valami, elég rendes, vagy is tud az lenni és szerintem nem is olyan ronda.

-             Amúgy miért nem kérdezel rá, ahelyett, hogy itt találgatnánk? – lehet, hogy igaza van. Még be is jöhet. – Sokkal hamarabb rájöhetnénk.

-             Ez jó ötlet. Bár nem hiszem, hogy elmondja. Hiszen akkor se mondta el most miért mondaná? De még más is lehet nem csak ti ketten.

-             Nem lehetnek mások! Őket nem ismered annyira mint minket. Egyébként is próba szerencse.

-             Jó megpróbálom, de te addig várj a szekrények előtt. – adtam be a derekam.

Nem nagyon volt kedvem ilyen személyes dolgokat kérdezgetni tőle. Főleg azért nem, mert egyszer voltam belé szerelmes. Azért izgultam és szurkoltam, hogy már ne legyen suliban. De volt. Tuti nem mondja el.  A portánál vannak gépek és ott volt. Egy csomó fiú vette körül. Nehéz lesz feltűnés nélkül elhívni. Meg kell tennem. Csak elhívom és megkérdezem. Tök egyszerű.

-             Sziasztok fiúk! – mindenki odalökött valami hellot vagy sziát. - Figyelj Máté! Beszélhetnénk… khm, négyszemközt? – Miért remegett a hangom és izzadt a tenyerem? Ő csak egy fiú. Hát igen egy helyes, okos és rendes pasi… Elhessegettem ezeket a gondolatokat. Nekem barátom van. Kimentünk az udvarra, ahol a fiúk nem látnak és nem hallanak semmit a közöttünk lefolyni készülő beszélgetésből.

-             Hallgatlak. – nem nagyon érdekelte, mi akarok mondani, inkább rohant volna vissza játszani. De mit csináljak ő csak egy fiú.

-             Nah szóval… gondolkodtam azon amit mondtál… Hogy olyan lány tetszik neked akit elég jól ismerek. Két lehetőség van. Az egyik Dóri a másik Dalma. Csak azt szeretném… vagy megtudhatnám melyikük az. – huhh végre kinyögtem. Nem volt egyszerű.

-             Mit kapnék azért, ha elmondanám? – biztos pizzát akar.

-             Mit szeretnél? Gondolom pizzát.  - bólintott. – Mikor szeretnéd?

-             Most. – sejtettem.

-             Rendben, de előtte mondd el. – kértem

-             Jól van na. – egy kicsit habozott.  – Dalma az. – kerekre nyílt a szemem. Bár nem annyira meglepő.

-             És eddig miért nem hívtad randira? – ez hülye vagy inkább csak fél?

-             Mert kék az ég. – ez a válasz jellemző rá. De nem kéne kerülnie ezt a kérdést.

-             De hisz este fekete. – akadékoskodtam.

-             De én nappalra gondoltam.

-             Én meg nem tudok gondolatot olvasni. Csak úgy titokban megsúgom. – haboztam. Kíváncsi voltam le tudom-e olvasni az arcáról, azt hogy mit hisz, mit akarok neki mondani. Ideges volt. – A szekrényeknél van fent. – csalódottnak tűnt. – Nah mire vársz. Irány fel! – adtam ki a parancsot.

-             Először a pizzám. - Bárcsak elfelejtette volna.

Kifizettem a pizzáját. Nem akartam Dalmával közölni a hírt. Úgy sokkal izgibb, ha megjelenik Máté és el hívja randira. Szerintem én jobban izgultam, ők ketten együtt véve. Máté végre lenyelte az  utolsó falatot, megfordult és elindult. 10 percet vártam, aztán megjelent Dalma.

-             Nah mi történt? – kérdeztem izgatottan.

-             Semmi. Vártam rád, aztán meguntam és lejöttem. – Akkor Máté nem is beszélt vele.

-             Bocsi maradj itt egy picit. Mindjárt jövök. – odamentem Mátéhoz.  Már egy kicsit se izgultam inkább dühös voltam. Hogy lehet valaki ilyen hülye? Ott volt a remek alkalom, erre ő meg elcseszi. – Hé Máté! – Most lépett le az utolsó lépcsőfokról. – Mi történt? – kérdeztem. Remélem nem hallja a hangomon, hogy dühös vagyok.

-             Semmi.

-             Miért nem hívtad el?

-             Ha elmondanám, akkor se neked kellene.

-             Ne gondolkozz, inkább mond el. – Remélem Dalma nem hallja miről beszélgettünk, hiszen a büfé és a lépcső kevesebb, mint 5 méterre van.

-             Miért nem lehet ezt itt abbahagyni? – még mindig  csöndben maradtam. Vártam, hogy szólaljon már meg. – Amikor már fél méterre álltam Dalmától, akkor egy töredék percig azt hittem meg tudom tenni. Aztán mégse és úgy tettem, mintha a szekrényekhez megyek.

-             Gyáva vagy! – vágtam a fejéhez.

Otthagytam. Remélem igazat fog adni nekem. Odamentem Dalmához, aki éppen egy nyalókát vett magának.

-             Mit csináltál?

-             Mindenről be kell számolnom neked? WC-n voltam.

-             Nem ez csak egy kérdés volt. Na és ki az? – a francba. Azt reméltem elfelejtette. Most mondjam meg neki az igazat?

-             Mi van? – értetlenkedtem.

-             Ki tetszik Máténak? – mért tette hozzá, hogy Máté. Még egy kérdéssel húzhattam volna az időt.

-             Ja, nem mondta el. – hazudtam. – még egy pizzáért sem.

-             Akkor mi tartott ennyi ideig?

-             Próbáltam rávenni, hogy mondja el. – Megfogtam Dalma bal karját és magam felé húztam. Felhúztam a pulóverét, hogy megnézzem mennyi az idő. Már négy óra. – A francba. Nekem mennem kell.

-             Oké. Én még maradok. Meg kell várnom még a szüleim eljönnek értem. Cipőt fogunk venni.

-             Rendben, szia!

-             Szia!

Elindultam hazafelé. Utálok hazafelé sétálni. Borzalmas. Tök unalmas. Amikor a suliba megyek az azért jobb, mert akkor legalább van min gondolkozni. De hazafelé min gondolkozzak?

Valahogy mégis hazaértem. Fent a szobámban ledobtam a legalább 4 kilós táskát és bedőltem az ágyba. Most el kéne kezdenem holnapra tanulni, de semmi kedvem. Unalmas. Anyámtól pénzt kellene kérnem ruhát venni, bár zsebpénzből is megvehetném. Nem inkább kérek. Milyen ruhát szeretnék? Még én se tudom. Nem ott kéne rajta gondolkoznom. Nah mindegy.