Fura, hogy még Dávid nem jött haza. Ilyenkor már rég itthon szokott leni és gépezik. Biztos becsajozott. De mért nem szólt? Most ezzel vérig sértett. Megettem a kaját a gép előtt és közben zenét hallgattam, meg msn-eztem. Fél órával később megjött Dávid egy nagy vigyorral az arcán.

-             Szia! Nah mi volt a randin? – kérdeztem. Nagyon meglepődött.

-             Honnan veszed?

-             Hát… Mosolyogsz és később jöttél haza, mint általában szoktál. Vagy bepiáltál és találkoztál egy csajjal és rajtad maradt a vigyor, mert nem tudtad lekaparni az arcodról.- tettem hozzá egy nagy mosollyal az arcomon.

-             Nem ittam egy kortyot sem, bár  nagyon jól sikerült a randi. – vágott egy elégedett képet.

-             Na és mióta jártok?

-             Tegnap ismerkedtem meg  vele. – akkor elég új a dolog. Reméltem is mert ha nem kitekertem volna a nyakát.- Befejezted? – kérdezte, mire én bólintottam. –Jó akkor most hagyjál gépezni.- na igen ilyen egy testvéri szeretet.

-             Bocs, hogy élek. – morogtam.

-             Semmi baj. – vigyorgott.

-             Köszi, én is szeretlek. – vágtam egy fintort és megsértődve a képernyő felé fordítottam a fejem.

Próbáltam nem arra figyelni, hogy kér bocsánatot Dávid és, hogy hülyének nevezz, mert egy ilyen hülyeségért megsértődtem. Épp nagyban hallgattam a zenét, mikor hirtelen megcsörrent a telefonom. Majdnem szívbajt kaptam, amin Dávid jót röhögött. Kikaptam a telefont a zsebemből és fogadtam a hívást.

-             Miért nem szóltál előre? Akkor tudtam volna mire készül? – hallottam meg Dalma dühös hangját.

-             Neked is szia! Amúgy miről beszélsz?

-             Mátéról. Te tudtad, hogy én tetszem neki és nem szóltál.

-             Hupsz! Ne legyél már ilyen ideges, nem nagy dolog. – próbáltam megnyugtatni. – És mivel mind ketten tudjuk, hogy te utálod, nem lesz belőle semmi akkor meg nem  mindegy? – néma hallgatás. Most mi van? – Hahó! Dalma még itt vagy?

-             Persze. Bocsi de most nekem le kell tennem. Szia!- hadarta el egy szuszra.

-             Várj még! – szóltam bele, de már letette.

Miért érzem, úgy hogy itt valami titok lappang és nekem rá kell jönnöm. Leültem a székembe és kikapcsoltam a gépet. Nem sokkal később meghallottam anya cipőjének a kopogását kintről.

-             Szia anya! – köszöntem, amikor meghallottam az ajtó nyílását.

-             Sziasztok! – köszönt anya mosolyogva.

-             Figyelj anya! Nem tudsz adni pár ezer forintot. Holnap vásárolni mennénk a lányokkal.

-             Nem lenne elég, ha hétvégén elmennénk együtt. – kérdezte.

-             Anya! Márk be akar mutatni a szüleinek és kell vennem egy ruhát. Egyébként meg tudod, hogy veled nem szeretek vásárolni. Úgy hogy légy szíves adj pénzt.  – ez lehet, hogy egy kicsit parancsolóra sikerült.

-             Ha többet nem beszélsz velem így, akkor beszélhetünk róla.

-             Köszi anya! – öleltem meg, majd felrohantam a szobámba és alváshoz készülődtem.

De alvás helyett inkább bekapcsoltam tévét és vagy három órán keresztül néztem majd elaludtam. Az éjszaka közepén egy nő sikoltozására keltem. Hirtelen kipattant a szemem, felültem és körbenéztem.

-             Mi történt? – kérdeztem álmos rekedt hangon.

Észrevettem, hogy a tévé még mindig be van kapcsolva. Valami horror film ment. Egy nő teljesen egyedül mászkált éjszaka a temetőben. Nagyon rémült volt. - Megértem, hogy meg van ijedve de minek mászkál éjszaka a temetőben, ráadásul tök egyedül. – Háta mögül léptek zaját hallotta meg. Megfordult és zombik vonszolták magukat felé.  Valamelyik hason ment mert nem volt lába. – De az istenért, minek kell ki a sírból, ha úgy se tud lábra állni. Hülye film.- Hirtelen egy kéz ért a nő váll. Mire a nő majdnem szívrohamot kapott. Egy zombi volt és ketté harapta a csaj torkát. Beleborzongtam.

Lenyúltam az ágyam mellett lévő tévé kapcsolóért. Valami hatalmas izé mozgott rajta. Vagy tíz centis lehetett. A hold fénye rásütött és akkor megláttam Dávid pókját. Sikítottam egy hangosat és elkaptam onnan a kezem. Remegett a kezem. Dávid álmosan bejött a szobámba.

-             Mi van? – a szeme rátévedt a tévé képernyőjére. – ha horror filmet nézel, kérlek halkabbakat sikíts.

-             Nem… én… - ijedten mutogattam a távkapcsoló felé.

-             Mond már mi bajod! – egy kicsit dühös volt. Biztos fáradt ezért ingerlékeny, de akkor is az ő hülye pókja rémít halálra.

-             Pók…fo… meg… - csak ennyi tellett tőlem. Úgy látszik még mindig nem fogta fel. – pók… tévékapcsolón… lécci…

-             Nem értem. Beszélhetnél értelmesebben is.

-             Pók… doboz…  nincs… - Vanda nyugi. Próbáltam magam nyugtatni. Ez csak egy pók. Egy pók! Még jobban eluralkodott rajtam a félelem. Nyeltem egy nagyot és próbáltam szép, kerek mondatot kinyögni. – fogd meg a pókodat lécci. – cincogtam.

-             Hol van?

-             Ott! – mutattam a pókra. Lehajolt és felemelte a kezében. A pók mind a nyolc szemével felém bámult. Kirázott a hideg. – vidd ki, kérlek! – megvonta a vállát majd kiment. Pók nélkül jött vissza.

-             Mióta félsz a pókoktól?

-             Öt éves korom óta, amikor is felébredtem és egy pók mászkált az arcomon. – beleborzongtam az emlékbe. – Egyébként se értem, hogy lehet szeretni ilyen undormányt.

-             A pókok igenis szerethető lények, csak annak nem, aki arachnofóbiában szenved.

-             Magyarul? – kértem, teljesen érthetően. Hisz én nem tanultam latinul vagy milyen nyelven.

-             Pókiszony.

-             Oké. Most alszom vagyis megpróbálok. Jó éjt és ha lehet ne engedd el a házi kedvencedet. – elmosolyodott és kiment a szobából.

Lekapcsoltam a tévét és visszafeküdtem én csodás álmaimba. Az álmom borzasztó volt. Átéltem ugyanazt, amit öt évesen. Sikítva pattantam ki az ágyból és reménykedtem, hogy tényleg álom volt. Szerencsémre az. De ha még egyszer közelembe jön az a szörnyeteg én kinyírom. Jobban teszi, ha nem teszi. Gyorsan elintéztem a reggeli teendőket, majd lementem reggelizni. Hirtelen gyászos hangulat csapott meg. Anya és apa már korán távoztak ezért csak Dávid volt lent.

-             Ki halt meg?

-             Ferenc. – felelte Dávid.

-             Az valami rokon? – kérdeztem. Dávid megrázta a fejét. – A pókod meghalt.

-             Igen. Ráejtettem az egyik könyvemet. – valamiért együtt éreztem Dáviddal, de örültem is.

-             Te megölted a pókodat? És még nevet is adtál neki? – mosolyogtam. Nem tudom miért, pedig ez nem volt odaillő. De nehezen tudtam levakarni, úgy hogy inkább a szem elé raktam a kezem.

-             Ez nem vicces. Elmentem suliba. – megfogta szendvicsét és felállt az asztaltól.

-             Tudom és sajnálom. Csak, ha kérhetlek ne vegyél több pókot. – erre a kérésre felnevetett.

-             De akkor nem foglak tudni halálra ijeszteni. Ő a fenébe. –vigyorgott. – Na szia! – köszönt el.

A kezemmel búcsút intettem és ő elment. Egyedül maradtam a hatalmas házban. Ugye nincs a közelben temető? A félelemtől összeszűkült a gyomrom, ezért nem is reggeliztem. Elraktam a pénzt amit anya kirakott a ruhára és elindultam suliba. Persze magam után gondosan bezártam az ajtót. Nehogy betörjenek a zombik.
Gyorsan leértem a suliba.

-             Sziasztok! – köszöntem, mikor beléptem a terembe. Senki sem hallotta meg. Ledobtam a táskám és kipakoltam órára. Aztán leültem a székemre és meredtem előre.

Lassan mindenki bejött. De Juliék sehol. Az nem lehet, hogy egyszerre lettek betegek. Ne már! Becsengettek! Betegek? Engem meg itt hagytak egyedül. Milyen boldog vagyok. Na és akkor, hogy megyünk vásárolni? A tanár bejött és nem sokkal utána Juli. Nagyban vigyorogtam felé, mire ő csúnyán nézett rám és közben valami olyasmit motyogott, hogy elaludt. Nem volt szerencséje ma, mert a tanár kihívta felelni. Irodalom volt és arra senki nem tanul. Hülye, vén szipirtyó. Dalma csak a második órára futott be . Fogorvosnál volt. Szegény. Gyűlölöm a fogorvosokat.
Órák után az ebédlő felé menet beszélgettünk.

-             Nah mikor menjünk? – kérdeztem.

-             Ebéd után akár indulhatnánk is. –válaszolta Juli.

-             Nekem jó, ha Dalmának jó.

-             Persze, belefér. – mondta Dalma.

-             Hogy érted azt, hogy belefér? – kérdezte Juli.

-             Tudjátok lányok nekem 1 órám van össz-vissz arra, hogy veletek vásároljak.

-             De hisz az nagyon kevés. Az nem elég. Annyi idő alatt én nem fogom megtalálni a legjobb ruhát. Az lehetetlenség és még cipőt is kel venni. Dalma nem fogom tudni nélkületek megvenni. Mind a kettőtök véleményére szükségem van és mindjárt össze esek az idegességtől.

-             Nyugi! Csak el ne bőgd magad. Nem olyan nehéz egy ruhát venni és tudod, hogy nekem tök mindegy milyen a ruha. – nyugtatgatott nem sok sikerrel. Hisz már az őrület szélén álltam. – Komolyan úgy viselkedtél az előbb, mint egy hisztis liba, akinek épp most tört le a körme.

-             Igazad van. – nyögtem be halkan Dalma szóáradatába. Már az ebédlőben voltunk és sorba álltunk.

-             Tudod ezzel én nem akartalak megsérteni, meg mi… Tessék?

-             Azt mondtam, hogy i-ga-zad-van. – szótagoltam neki. – Nah mindegy váltsunk témát. Mi van veled és Tóth Mátéval?- kérdeztem Dalmát, Juli, meg javában bólogatott.

-             Mi lenne, semmi.

-             Még mindig nagyon utálod? – kérdeztem Dalmát mire bólintott.

-             Miért kérdezed?

-             Csak azért, mert nagyon furcsállottam azt a hallgatást a telefonban. Csak annyi. – mondtam.

 Aztán hallottam, hogy Dalma morgott valamit a részletekről. Elvettem a kaját és kerestem egy üres asztalt, majd leültem. Mikor Juliék leültek mellém, megszólaltam.

-             Egyébként Juli, te, hogy állsz pasi téren? – kérdeztem.

-             Egy pasi felvett msn-re pár napja. Nagyon jól elbeszélgettünk idáig. De remélem, hogy nem pedofil.

-             Hát reméljük. – sóhajtottam fel és bekaptam egy falatot a számba. Majd felnéztem a kajámból és megláttam, hogy Dalma szúrós pillantást lövell felém.- Most megint mit csináltam? – erre a kérdésemre Dalma égnek meresztette a szemét. Ebből leesett mire akar célozni. – Amúgy, nem hiszem, hogy pedó lenne, hisz akkor már tuti rátért volna a lényegre.

-             Köszi, Vanda!

-             Halleluja! – szólalt meg győzedelmes vigyor kíséretében Dalma és felállt, hogy visszavigye a tányérjait. Én is követtem, majd Juli is. 

-             Indulhatunk? – kérdeztem, mire mind a ketten bólintottak.

Felkaptuk a táskát és a kabátot és miután kiürítettük a táskánkat, elindultunk. Az egész áruházat majdnem körbejártuk. Csak egy helyen nem voltunk még. Már lejártam a lábam annyit mentünk. Fáradtan léptem be boltba. Mikor máőr bent voltam, megláttam azt a ruhát, ami rögtön megtetszett. Spagetti pántos fekete-fehér ruha volt. Az alapszíne fehér és rajta fekete virággal. A mell alatt egy pánt övként húzódik végig közepén egy masnival. Csodaszép ruha volt. Kerestem egyet az én méretembe és felpróbáltam. Kiléptem a próbafülkéből, majd a lányok előtt körbefordultam és feltettem egy kérdést.

-             Nah milyen?

-             Ezek a színek klasszak, ezek a formák klasszak, az úgy együtt annyira klassz. – mondta Dalma értelmesen. Kis híján elröhögtem magam, de Dalma miatt türtőztettem magam.

-             Juli neked mi a véleményed?

-             Jól áll rajtad és ahogy Dalma az előbb kifejtette nagyon jó. Szerintem a ruha nagyon jól néz ki. Bocs Vanda más nem jut eszembe. – fejtette ki véleményét Juli.

-             Szóval az egész tök… - kezdte Dalma.

-             Klassz. – fejeztük be mindhárman egyszerre. Erre kitört belőlünk a nevetés. Megnéztem a ruha árát.

-             Jesszus úristen! Ennyi pénzem nincs. Nincs nálatok véletlenül 3000 Ft? – A kérdésemre a lányok nagyban rázzák a fejüket. – Hát akkor… -  még egyszer végignéztem magamon a tükörben. – Pápá álomruha. – Behúztam magam mögött a függönyt és levettem a ruhát

-             Jaj Vanda! Ne dramatizáld túl. Tuti, hogy találunk még egy hasonlóan jó ruhát. – mondta Juli.

-             Nem, nem fogunk! Ez a tökéletes ruha és több ilyen nincs. – mondtam majd kiadtam a ruhát a lányoknak.

-             De Vanda! Mielőtt  dicshimnuszt zengenél a ruháról, - mert úgy érzem azt fogsz – elmondanám, hogy megtudod venni, mivel csak 5600 Ft-ba kerül. – szólt Dalma.

-             Mi van?! – jött ez az értelmes válasz tőlem, miközben kidugtam a fejem a függöny mögül.

-             Az van drága Vandácska… - kezdte Juli.

-             Megbánod, ha még egyszer így hívsz. – szúrtam közbe.  

-             Hogy 30 %-kal olcsóbb a ruha mint hitted. – fejezte be, mintha meg se szólaltam volna. Felvettem a pólóm és kimásztam a próbafülkéből.

-             Imádlak Dalma! – ugrottam barátném nyakába. – De várjunk csak honnan szerzek én 600 Ft-ot.

-             Hát Vandácskácska… -  gyilkos pillantással jutalmaztam Dalmát. – Épp van nálam annyi pénz.

-             Ezért a becézésért már annyira nem imádlak és köszi. Nah gyerünk fizessük ki.

Nah miután kifizettük a ruhát és megkaptam a blokkot, ami imádott Dalmánk távozott köreinkből.

-             Lassan nekünk is haza kellene mennünk. – mondtam.

-             Igazad van. Jaj! Annyit kell tanulni holnapra. Bele fogok halni. -  én erre a megszólalásra csak mosolyogtam, majd elindultunk haza.