Megcéloztam a haza felé vezető utat. Fél órás séta és villamosozás után otthon nagy nyugalom várt rám. Hallani lehetett a hűtő zúgását (gondolom Dávid gépezik), a víz csöpögését és a járásom neszét. Aztán megláttam egy pólóban lévő csajt a konyhánkban. Elég lenge öltözetben volt.

- Hello! Te ki vagy? – kérdeztem. Háttal állt nekem és hirtelen megfordult. Eléggé zavarban volt. Hát megértem.

- Ööö… Izé… Szia! Én Dávid barátnője vagyok… Ritának hívnak. – nyújtotta a kezét.

- Vanda vagyok, Dávid féltestvére és legközelebb inkább küldd le őt, ha éhes, hogy ne legyen galiba belőle. Végül is ő lakik itt, nem te. Bárcsak lenne nálam egy baba kép Dávidról. – cinkos mosolyt váltottunk Ritával.

- Rita hol vagy? – jött le Dávid. Egy boxerban volt. Egy szál alsógatyában.

- Áú, a szemem. Ez már nekem is sok. – gyorsan kikerültem Dávidot és felmentem az emeletre.  Még hátra köszöntem Ritának egy sziát és bementem a szobámba.

- Kedves lány. – mondta Rita.

- Ugye? – kiáltottam.

- Vanda ne hallgatózz. – parancsolgatott Dávid.

- Én nem hallgatózom, csak hangosan beszéltek és amúgy se vagy az apám, úgy hogy ha lehet ne parancsolgass.

Elkezdtem angol dolgozatra tanulni. Majd matekra és az összes többi tantárgyra. Közben hallottam, hogy Rita elment és David bekapcsolta a gépet. Anya most lépett be az ajtó.

-             Szia anya! – futottam le hozzá a ruhával együtt. – Ezt vettem a lányokkal. Na, hogy tetszik?

-             Először lepakolhatok? – kérdezte én meg bólintottam, hisz úgy nézett ki mint egy karácsonyfa.

-             Felveszem addig. – befutottam a nappaliba és felvettem. – Nah milyen? - forogtam körbe anya előtt.

Ő csak rám mosolygott, mivel telefonált és felmutatott a hüvelykujját, ezzel jelezve, hogy szerinte jó. Átvedlettem a saját ruhámba és bedőltem az ágyba és elkezdtem nézni a tv-t. Reklámnál el kezdtem készülődni holnapra. Mikor vége lett a kedvenc sorozatomnak, lekapcsoltam a tv-t és bealudtam.

Borzasztóan lassan telt el ez a két hét. Annyira ideges voltam, hogy az órákon nem tudtam figyelni, nem tanultam és nem is aludtam sokat. És hát eljött az a bizonyos péntek. A suliban is alig bírtam egy helyben maradni. Állandóan fel-alá sétáltam és örültem, hogy volt ma tesi. Így legalább valamelyest lenyugodtam. Ahogy közeledett a hatóra, kezdtem megnyugodni. Felvettem a ruhát, anyutól elcsórtam az egyik cipőjét és egy kis sminket is feltettem (kihúztam a szemem, egy kis szájfény). Hajamat kiengedve hagytam és néhány tincset begöndörítettem. 20 perccel hamarabb készen lettem a kelleténél, ezért leültem egy székre és vártam. Hallottam az óra ketyegését. Figyeltem az órát és láttam hogy a kis mutató nehezen vánszorog a hatosra. Mikor odaért, nem hallottam meg a csengő hangját. Lassan eltelt 10 perc, de még sehol senki. Fel le járkáltam a házban unalom űzésként. Aztán meghallottam, hogy kint dudálnak. Gondoltam Márk az. Mosolyra húzódott a szám és kiléptem az ajtón. Elköszöntem anyuéktól majd bezártam az ajtót magam után. Szememmel megpróbáltam megkeresni. Nem láttam semmit annyira sötét volt.

Lementem a lépcsőn, el a kapuig. A kulccsal kinyitottam és lenyomtam a kilincset a kocsinál megláttam Márkot. Háttal volt nekem ezért nem látott. Kiléptem a biztonságot adó helyről és megálltam. Egy kicsit tétováztam. Még van alkalmam visszafordulni és holnap elmagyarázni az egészet, de nem tettem. A kabátot fent hagytam így majd megfagytam, d nem mentem vissza érte. Az autó amivel értem jöttek egy limuzin volt. Hosszú fekete limuzin. Nagyon lenyűgözött. Sosem ültem még limuzinban. De az életben egyszer mindent ki kell próbálni és most van rá az esélyem. Közelebb mentem és félénken köszöntem egy sziát. Márk amikor meghallotta a hangom, megfordult. Döbbenetében nem tudott megszólalni. Kár, hogy nem vagyok gondolatolvasó. Kíváncsi vagyok, most mit gondol.

-             Először fordult velem elő, hogy egy pasi a jelenlétemben nem tudott megszólalni. Eléggé felemelő érzés, tudod? – kérdeztem mosolyogva.

-             Szia! Örülök, hogy ilyen boldog vagy. – mondtam majd kinyitotta előttem a kocsi ajtaját.

-             Ugye szüleid nincsenek a kocsiban? – suttogtam idegesen.

-             Nem, úgy beszéltük meg, hogy az étteremben találkozunk.

-             Huh, ezt megúsztam. – ültem be a limóba, majd az ablak mellé csúsztam, hogy beférhessen mellém Márki is.

Hatalmas volt belülről. Az ülések bőrből voltak és volt ott egy tv, meg egy mini hűtő. Wow ilyen milliomossal randizok. Jaj, de akkor a szülei olyan nagyképűek lesznek egy ilyen (hozzájuk képest) szegény csajjal. Remélem nem hordják fent annyira az orrukat. Mert ha igen, én nem fogom túlélni ezt a 1-2 órát.

-             Amúgy miért késtél? – hoztam fel az első, na jó második témát ami eszembe jutott.

-             Nem találtuk meg az utcát. Sajnálom.

-             Nincs semmi baj tényleg. Amúgy sejtettem, hogy el fogtok tévedni. Bár azt hittem, hogy tovább fog tartani. – nevettem. – Csak azt nem értem, hogy ha ilyen gazdagok vagytok akkor miért nem vetetek GPS-t?

-             Vettünk, csak az utolsó pillanatban lemerült, így nem tudtuk, melyik utcánál kell lefordulni. – válaszolta.

-             Oh értem. Szóval minden gép hibája, ugye? – kérdeztem fülig érő vigyorral.

-             Hát igen, ki másé lenne? – kérdezte elbizonytalanodva.

-             Hogy lehetsz ilyen hülye. Hisz jártál már nálunk vagy nem? Valami olyasmi rémlik nekem, hogy igen.

-             Megérkeztünk! – szólt hátra a sofőr a lehúzott fekete ablaküveg mögül és a kocsi megállt.

A gyomrom ebben pillanatban le-fölugrált, a szívem olyan gyorsan vert, hogy attól féltem leáll. Remegve szálltam ki a kocsiból és belekapaszkodtam Márk karjába. Lehámozta a kezemet és biztatólag megszorította. Szépen lassan besétáltunk az üvegajtón. A lábunk alatt a padló fából volt és a falak vörösre voltak festve. Vagy 10 csillár lógott a plafonról. Nagyon nehéznek tűntek és én attól féltem, hogy ránk szakad. Narancssárga függöny volt az óriási ablakokon. A falakon aranyból és feketéből különböző minták voltak festve. Nekem túl giccses volt az egész. De ha valakinek ez tetszik én nem szólok bele. Bár külön-külön tényleg jó, de együtt borzalom. Megláttam Márk szüleit. Na jó tipp volt, de tényleg ők azok. Odaléptünk az asztalhoz.

- Jó estét! – köszöntem.

- Apa, anya bemutatom nektek… - kezdte Márk. Hupsz tényleg nem is tudja a vezetéknevemet.

- Lukács Vanda vagyok. Örvendek.

- Én Szabó László vagyok és ő itt a feleségem Szabó Ágnes. – ráztam kezet először Márk apjával, aztán az anyjával. Kihúzta nekem Márk a széket és én egy köszönöm kíséretében helyet foglaltam.

- Hogy tetszik az étterem, kedvesem? – szólt az anyja

- Egy kicsit giccses… - erre a nő elkomorodott. – De amúgy szép. Nekem a fal mintája tetszik. De én azzal a szólással élek, hogy kevesebb több és szerintem… – a nő szeme már szikrázott, úgy, hogy nem folytattam. – Ugye ezt nem kellett volna? – suttogtam Márknak.

- Nem. – válaszolt.

Így hát az este nem úgy indult, ahogy akartam és a megszólításokkal is bajban voltam. Az anyja állandóan csípős megjegyzésekkel illetett, ami miatt egyszer ki is mentem a WC-re, hogy Lenyugodjak. Nem sok kellett, ahhoz, hogy visszavágjak. Tényleg közel jártam hozzá. A kaja finom volt és én inkább azzal foglalkoztam, mint a beszélgetéssel. Bár ha kérdeztek én válaszoltam és, ha felmerült egy téma akkor mi teljesen kimerítettük. Erre a vacsorára csak annyit tudok mondani, egyszer fent egyszer lent. Hazafele útnál is kettéváltunk. A kocsiban többnyire csendben voltam és kibámultam az ablakon. A lábam sajgott magas sarkúban és már alig vártam, hogy haza érjünk és levegyem. Márk elkísért a kapuig.

-             Figyelj, Márk én sajnálom, hogy elcsesztem ezt az estét és hogy nem vagyok jóban anyukáddal. Na jó azt azért nem sajnálom. Viszont apád rendes.

-             Végül is nem csak rajta múlott ez az este, úgy hogy nem te vagy egyedül a hibás. De remélem azért még randizzunk párszor.

-             Persze, egy milliomossal, ki nem hagynám ezt a lehetőséget. – viccelődtem.

-             Akkor azt hiszem ezt visszavonom.

-             Hé, engem nem érdekel, hogy kinek mennyi pénze van. Felőlem akár szegény is lehetsz, engem nem érdekel.

-             Akkor fel foglak hívni. – mosolygott.

-             Na jól van. Nekem most mennem kell. – előkotortam a táskámból a kulcsot. -  Szia!

Még egy utolsót belenéztem azokba a szép barna szemekbe. Az arcuk közeledett és a szánk összeért aztán…

-             Vanda, gyere be. Meg fogsz fázni kabát nélkül. – kiabált anya. Jaj, hogy miért a legjobb pillanatokban kell megjelennie. 

-             Mindjárt megyek. – anya bement a házba. – Na hol is tartottunk? - vigyorodtam el.

Közelebb hajolt és megcsókolt. Istenien csókolt. Bár nincs hasonlítási alapom, de azért, ez csodás volt.

-             Amúgy tudod, hogy te voltál az első, aki nem rohant ki sírva az étteremből.

-             Én is közel jártam hozzá. – még egyszer megcsókoltam, majd el köszöntem.

Felrohantam a házba, vigyázva, hogy nehogy kitörjön a lábam és amint alkalmam nyílt rá ledobtam a cipőt és leültem a padlóra.

-             Nah milyen volt a kaja? És a szülei? – kérdezte Dávid, de anya is előjött hallgatni.

-             A kaja finom, az étterem csupa giccs, az apja rendes, az anyja borzalom és hozzáteszem, milliomosok. Ezért az anyja nagyon fen hordja az orrát, pedig neki nincs is miért. Hisz ő csak a férje miatt gazdag. Nah engem már nem  izgat, már nem kell velük találkoznom. Remélem. És most ha megengeditek… - mondtam, majd tüsszentettem egyet. – egészségemre. Szóval ha megengeditek elmesélem Dalmáéknak ez egészet. Aztán veszek egy jó forró fürdőt. Hapci! – tüsszentettem megint. – Valaki segít felállni?

Anya segített, majd megszédültem és majdnem összeestem. Csak anya tartott. Becipelt a nappaliba és lefektetett a kanapéra. Megfogta a homlokom.

-             Vanda, te lázas vagy. – állapította meg a diagnózist anya.

-             Akkor azért fáztam idebent is. Na jól van valaki adja ide a telefont, mert beszélnem kell a lányokkal.

-             Majd holnap elmondod, most inkább pihenj.

-             Naaaa, anya! Lécci! – kelletlenül a kezembe nyomta a mobilt és én már is tárcsáztam.

Először Dalmát hívtam és elmeséltem neki mindent. Majd Julit és neki is. Mind a ketten jobbulást kívántak és aztán elaludtam.