Ha a szív újra dobban…

Az egész hétvégét áttanultam. Borzasztó unalmas volt.  Mikor elkészültem holnapra, lefeküdtem, olyan tíz óra tájban aludni.

*          *          *

Másnap reggel fél hétkor keltem és rögtön elkezdtem az iskolába készülni. Mikor megreggeliztem és a hátamon volt a táska, elindultam az iskolába. Ott megpróbáltam túlélni azt a napot. Ebéd  után megcsörrent a telefonom.
-             Halló! – mondtam.
-             Szia Vanda! Azért hívtalak, hogy ráérsz – e csütörtökön? – mondta Márk.
-             Persze, miért?
-             Elmehetnénk megenni egy pizzát.
-             Már alig várom.
-             Jól van akkor, csütörtökön találkozzunk. Szia!
-             Szia! – köszöntem el.
-             Hú, rövid beszélgetés volt. – mondja Juli.
-             Az. – válaszolom. – Lányok én most azt hiszem haza megyek. Sziasztok.
Haza felé menet át kellett vágnom egy igen forgalmas úton. Mikor leléptem az útra, egy hatalmas ütést éreztem az oldalamon. Aztán az arcom egy hideg, kemény dolognak ütközött. A lábamban erős fájdalom nyilallt, a tüdőmre valami nehéz nehezedett és ettől a nyomástól alig kaptam levegőt. Aztán elsötétült a világ…

Valamikor elkezdtem észlelni a külvilágot. Szememet nem tudtam kinyitni és nem is tudtam mozogni. Egy puha valamin feküdtem. Nagyon kényelmes volt. Valami gyászbeszéd szólt. Nagyon távolinak tűnt. Aztán meghallottam anyám hangját. Rólam beszél, de mégis nagyon szomorú volt. Nagy nehezen kinyitottam a szemem és megpróbáltam levegőt venni. Ettől egy éles fájdalom nyilallt a bordámba. Halkan és lassan vettem a levegőt. Kezemet megpróbáltam megmozdítani és csodák csodájára sikerült. Magam mellé raktam a karomat ami addig a a hasamon pihent. Lassan felültem és neki támasztottam a hátamat valaminek. Kemény volt és hideg. Körbenéztem. Először anyukámat pillantottam meg, aki egy pódiumon állt. Olyan vörös volt a szeme, mint aki három napja csak sír és nem is sokat ehetett. Aztán a szemem tovább vándorolt. Megláttam Dávidot, szemében szomorúság és fájdalom keveredett. Sőt mellette ülőében is, akiben apára ismertem. Nagyapa és nagymama is itt van. És ott ül a hátsó sorban a nagynéném, Andrea és a fia, Máté, aki mellesleg 16 éves és baromi helyes. Kár, hogy a rokonom. Aztán itt volt a keresztanyám (ő anya egyik legjobb  barátnője) férjével együtt. Keresztanyámat mellesleg Rékának hívták, férjét pedig Istvánnak. Gyerekük sajnos még nincs, de úgy hallottam dolgoznak az ügyön. Itt volt még Márk is, a szüleivel együtt. Márk anyja nem volt szomorú, csak annak tette magát. Ha kimászok innen felpofozom. Egyáltalán, honnan kellene kimásznom? Egy koporsóban feküdtem. Egy koporsóban?! Mit keresek én itt. Aztán felrémlett egy emlékkép. Egy utca, egy kocsi, erős fájdalom. Azt hiszem engem elgázoltak. De attól még nem kellene eltemetni. Aztán végignéztem újra az embereken. Mindenki kerek szemmel és tátott szájjal bámult engem. Érthető, hisz halott voltam, vagyis elméletileg. De akkor is engem frusztrál ha néznek. Jé, a pap is engem bámul. Olyan értetlen képpel, hogy el fog a röhögő görcs. Lehet, hogy nem fog jót tenni, ha most elnevetem, de egye fene. Elnevettem magam. Fájt az oldalam a nevetéstől, de nem érdekelt. Jól esett nevetni, bár síri csöndben elég fura volt. Nah mindegy. Most már végre meg kellene szólalnom. Mit mondjak? Á, meg is van.
- Hát emberek sajnálom, de a hulla még él. – erre a megszólalásomra csak három ember kezdett nevetni. Dávid, Márk, Máté. – Hát úgy látom, a felnőtteknek nincs humor érzéke. Na jól van, ha senki nem nevet, csak az a három gyerek ott, akkor segít valaki innen kimászni. Senki nem jön segíteni egy hullának. Hát akkor kimegyek innen egyedül is.
Fájdalmas nyöszörgések között próbáltam kimászni. Megfogtam a koporsó két szélét és guggolásba húztam volna magam, ha nem fájna a lábam. Szóval fél lábon guggoltam. Na és innen hogyan tovább. Átraktam a törött lábamat vagyis a jobbot a koporsó oldalán majd a másikat is. Így a térdhajlatomnál volt a koporsó oldalának a teteje. Miért kell ilyen magasnak lenni egy koporsónak? Nagyon nyomott, ezért a kezemmel megpróbáltam feltolni magam. Még jó, hogy az nem tört el. Ráültem  a fára, ettől eléggé felborult az egyensúlya. Gyorsan az oldalába kapaszkodtam és ellöktem magam a koporsótól. Körülbelül 1 méterrel voltam távolabb attól a borzadálytól. Ami lassan ledőlt az emelvényről. A lábam fájt ahogy így guggoltam, úgy hogy elterültem a jó hideg padlón. Mikor már elegem volt, hogy bámulnak felültem és én is el kezdtem őket bámulni.
- Kedves egybegyűltek – kezdtem a szónoklatomat ünnepélyesen. – lenne egy bejelenteni valóm. – most aztán egy kis hatásszünet, majd – Nem elég puha a koporsó. – Én nagyban vigyorgok, de senki nem nevet. Mindenki úgy bámul, mint ha odafagyott volna. – Lehet, hogy meglepő, hogy nem a koporsóba vagyok holtan, de akkor is e-le-gem-van-hogy-bá-mul-nak. – Senki még meg se moccant. – Dávid, anya, apa… - kezdett a szemem vörös lenni a visszatartott könnyektől. – Nem vagyok halott! És ha lehetne ne bámuljatok már. Elég frusztráló tud lenni ez a dolog. – Fenéztem Dávidra, aki előttem ült. Sac per kábé  2 méterrel odébb, de sebaj. – Odaadod a telefonod? – kérdeztem. A válasza csak egy apró bólintás volt. Kivette a zsebéből, odajött hozzám és leült mellém majd a kezembe nyomta azt. Bepötyögtem a számot és felhívtam Julit.
- Halló! – szólt bele a telefonba.
- Kérlek ments meg! – könyörögtem sírva.
- Hol vagy? – ránéztem Dávidra, aki rögtön választ is adott fel nem tett kérdésemre.
- Deszkatemplom, a Petőfi térnél. Kérlek siess! – mondtam majd letettem a telefont és visszaadtam a tulajdonosának.
Majd vártam. Csorogtak a könnyeim, idegesített, hogy néznek. Még Márk se jön ide hozzám. Csak az egyetlen féltestvérem van mellettem, senki más. Még anya is. Ő is csak bámul és nem érti az egészet. Én se, de attól függetlenül, miért kezelnek, úgy mint egy fertőző vírusos gyereket. Ránéztem Dávidra, ő meg rám. Megfogtam a kezét és olyan erősen szorítottam amennyire csak tudtam. Ezt szoktam csinálni, hogy levezessem bármi bajom is van. Mikor már nem bírtam tovább ellazítottam a kezem, de még mindig nem engedtem el. Lassan eltelt 10 perc, de még mindig nincs itt. Megértem, hisz nem laknak közel. Eltelt 1 perc, két perc, és a szememből még mindig ömlöttek a könnyek, megállás nélkül. Lassan húsz perc telhetett el a hívás óta. Körülbelül a 19. percben robbanhatott be Juli. Odafutott hozzám és megölelt. Közben egy kérdést suttogott a fülembe.
-             Kit temetnek?
-             Engem – válaszoltam halkan, hogy csak ő halhassa. Talán Dávid is hallotta, mert megszorította kezemet. Juli megrezzent, de nem kezdett el úgy bámulni, mint azok az emberek akiket a szeretteimnek hittem.
-             Miért kell a segítség? – kérdezte egy csöppet hangosabban.
-             Mindenki engem bámul – lassan abbahagytam a sírást. - és jó lenne felállni, mert egyedül nem megy és valószínűleg eltört a lábam na meg az egyik bordám.
-             Én meg valószínűleg nem bírlak el. – váltott vidámabb hangnemre. Erre Dávid felpattant és felkapott engem is.
-             Köszönöm! – suttogtam halkan. – De nem kell cipelni, elugrálok oda egy lábon. – nemet intett a fejével és kiballagott velem a templomból. Minden lépésnél megfájdult a bordám és hangosan felszisszentem.  – Tudsz vezetni?
-             Persze. – bólintott és kezében ott volt az Audi kulcsa.
Juli kinyitotta előttem a kocsi ajtaját és Dávid berakott, majd bezárta az ajtót. Juli előre ült az anyósülésen.
-             Hova menjünk hölgyeim? – kérdezte Dávid, miközben beszállt.
-             A kórházba. Be kellene gipszelni a lábam.
-             Ok.
Majd elindultunk.
-             Amúgy milyen volt a temetésed? – fordult hátra Juli egy vigyor kíséretében.
-             Tudod az a szimpla. Mindenki szomorú. De az volt a legfurább, hogy ott volt Márk anyja. Jaj úgy felpofoztam volt. De érted felülök a koporsóban és azt mondom a hulla még él. Erre a három lüke el kezd röhögni. A szülők meg még csak bámulnak. Tudod, hogy idegesít, ha egy ember bámul a képembe. De húsz az kibírhatatlan. Ja meg majdnem rám esett a koporsó.
-             Jah az tényleg durva volt. – mondta Dávid.
-             Tudom. Tök olyan érzésem van, mintha szökött rabok lennénk és ez tök jó. – vigyorgok. – Ja tényleg volt még egy vicces megszólalásom.  Elkezdek beszélni ilyen tök ünnepélyesen, meg minden és benyögöm, hogy nem volt elég puha a koporsó.
-             Ja igen az, jó poén volt. De még az is poén, hogy nem dobogott a szíved, amikor beraktak a sírba. – mondta Dávid.
-             Hogy mi?! – kérdezzük egyszerre Julival, majd én folytatom. – Az nem lehet, hogy nem dobog a szívem az lehetetlen hisz élek. – ráraktam a szívemre a kezem és vártam. Nem dobogott. – Így nem mehetek be egy kórházba. Nem akarok a híres hulla lenni. Akkor már nem csak a családom, hanem mindenki engem bámulna.
-             Nyugi Vanda! Nem fogják megvizsgálni a szíved! – nyugtatott Juli.
-             Jól van. – bólintottam.
Mikor odaértünk, becipeltek a kórházba és beleraktak egy tolókocsiba. Hülyén éreztem magam, de nem várhatom el Dávidtól, hogy állandóan cipeljen. 3 órás várakozás után rám raktak egy térdig érő gipszet, méghozzá fekvőgipsz. Az egyik bordám tényleg eltörött, de kifejezett kérésemre, otthon tölthetem azt a pár hetet amíg meggyógyul. Mikor kijöttem a gipszelőből Dávid felkapott a tolókocsiból és Juli visszatolta azt.
-             Nehezebb vagy gipsszel, mint anélkül. – mondta.
-             Amúgy is nehéz vagyok. – ellenkeztem.
-             A pihe súlyodról beszélsz? – vágott vissza.
Kiértünk az épületből, megint berakott a kocsiba és mindenki, ugyanúgy ült, ahogy idefele.
-             Na és most merre? – kérdezte Dávid.
-             Igen tényleg merre? – kérdezte Juli is.
-             Áhh, mindig a zsenikre bízzák a gondolkozást. – gúnyolódtam. – Haza nem akarok menni. Dávid véletlenül nem hagyta rád anyukád a lakást vagy házat amiben laktatok?
-             Albérletben laktunk.
-             A franc. Haza kell mennünk. – válaszoltam beletörődve, hogy ez az egyetlen lehetőség.
-             Vagy lakhatsz nálunk. – ajánlotta fel Juli.
-             Szó sem lehet róla. Nem leszek senki terhére. Csak Dávidéra. – vigyorogtam. – Szóval irány haza.
Az utat hazáig szótlanul tettük meg. Juli duzzogott, hogy úgyse lennék terhükre, nekem nem volt mit mondanom, Dávid meg koncentrált. A ház előtt az egész rokonság autója ott volt. Dávid leállította a kocsit a ház előtt azért, hogy kiszálljak. Julira támaszkodtam, amíg Dávid leparkolt. Mint mindig Dávid felkapott és felcipelt az ajtóhoz. Már Juli nyílt volna kilincsért, de megszólaltam.
-             Várj 1 percet. Kérlek, Dávid tegyél le. – Lassan letett, én meg rátámaszkodtam. Vettem egy nagy levegőt, majd kifújtam. Nagyon ideges voltam.
-             Nem lesz semmi baj! – mondja Dávid.
-             Mondja az, aki nem a koporsójából ült fel élve. – Vettem egy mély levegőt, aztán magamban elszámoltam 10-ig, majd kifújtam. - Mehetünk.
Mosolyogva léptem be az előszobába. Mindenki beszélt. Nagy hangzavar volt, viszont amikor már tovább vonszolva magam, be a tömött helyiségbe mindenki elnémult és rám meredt.
- Ide figyeljenek emberek! – kiáltottam dühösen és megint könnyezve. – Utálom, ha bámulnak. Nincs jobb dolguk csak egy élő embert bámulni?
Odavánszorogtam az asztalhoz és dühösen hozzászóltam Márk anyjához.
- Maga nem szégyelli magát? Eljön a temetésemre és úgy tesz, mintha bántaná, hogy meghaltam. Maga leszarta az egész temetést. De tudja mit, engem nem érdekel. – még mindig mindenki engem bámul, de most legalább van miért. – Sőt sajnálom magát. A családja pénzén él és maga olyan arrogáns, önző fúria, hogy sajnálom a családját is. Ott van a fia. Na őt sajnálom a legjobban, hisz egyetlen normális kapcsolata se volt maga miatt. És most szépen kérem tűnjön ki a házamból, amíg itt helyben fel nem pofozom.
Dühösen felállt és eltrappolt, miközben a fiát és a férjét hívta, hogy menjenek utána. Márkot magállítottam egy pillanatra.
-             Nem tudom mit mondhatnék. Ha akarsz szakíts most és menj, ha nem akkor talán itt maradhatsz még egy picit.
-             Nem fogok szakítani, csak azért mert egy erős fejmosásban részesítetted anyámat. Sőt talán jót is tett neki. – cinkos mosolyt villantott. – De azt hiszem mennem kell.
-             Jó. Szia! – köszöntem el, majd ő is és elment. – Most akkor bulizunk vagy mi van?
Mindenki odajött hozzám és megölelgetett hússzor minimum.
- Lehet, hogy jó volt hullaként látni és hogy nem halljátok a hangom az még jobb, de azért levegőt kaphatok? –kérdeztem két ölelés között. Erre az egész család felnevetett. – Most meg, ha mindenki végzett az ölelésekkel, akkor lefeküdhetek, eléggé fáj az oldalam és az üvöltözés nem tett jót neki. Dávid, gyere ide! – szóltam és a tömeg hátuljából előjött a hívott. – Eltámogatnál  nappaliig? – kérdeztem. Belekapaszkodtam a vállába és félig ugrálva, félig sétálva megtettem azt az öt métert. Ráfeküdtem a jó hosszú kanapéra és két párnára feltettem a lábam. – Jól van akkor, most hozhatsz kaját is, úgy gondolom. – vigyorgok ezerrel.

A 4 hét nagyon lassan telt el. Juli állandóan hozta a tanulnivalót. Annyira rendes. Dalma is sokszor meglátogatott. Anya, apa, és Dávid vigyázott rám felváltva. Sokat gondolkoztam. Például mi lenne akkor, ha a szívem egy újat dobbanna. Gondolom meghalnék. Mikor már levették a gipszet a lábamról, vígan ugrándozva (kizárólag a bal lábon) mentem a kocsihoz, nem sejtve, hogy másnap mennem kell suliba. De mennem kellett. Anya elvitt engem a suliba mindenki nagy örömére. Az egész iskola gondolom nézte a híradót, ami leadta, hogy egy lány, bizonyosan Lukács Vanda vagy is én biztos információkból (A vén nyanyától, gondolom) tudják, hogy nem dobogott a szívem amikor beleraktak a koporsóba és mégis élek. Még egy fotó is felkerült rólam, de hogy honnan volt meg neki nem tudom. Szóval az iskolában, mindenki utánam kajtatott ezért a lány budiban bujkáltam a szünetekben. Így lettem a híres hulla. Hú, de jó nekem. Sétálva tettem meg a hazafelé vezető utat, ami végzetes hiba volt részemről, mert egyedül mentem. Megint el követtem azt a hibát amit a múltkor. Mikor leléptem az útról nekem jött a kocsi. Egy puffanással értem el az aszfaltot. Utána már nem éreztem semmit. Elsötétült az egész világ, és utoljára egy szív dobbanást hallottam az enyém volt.

*          *          *

- Neee! – sikítva ültem fel az ágyamban verejtéktől kiverten…

Vége