4. fejezet
Randi (Kész rémálom)
Ricky

         Az utóbbi napokban többé-kevésbé nem történt semmi érdekes. „Kedves” osztálytársam, történetesen Melissa kijelentette, hogy én egy rib… vagyok, ezt azért mondta, mert megtudta, hogy én és Nathan összejöttünk, ő meg – mint mindenki tudja – totálisan bele van esve Nathanbe. Amúgy amióta megismertük egymást, azóta ki nem állhatjuk egymást.

          Na mind1, ma nem is ez az érdekes, hanem az, hogy Nathan eljön hozzánk. Bárcsak eltűnnének itthonról az ősök, meg Matt. De mind a hárman itthon maradtak. Szegény én… Sosem fogom túlélni. Sőt még azt sem tudom, mit vegyek fel. Igaz, hogy ez igazán egy tanulós randi, de akkor is. Ebben a randiban csak egy dolog a rossz… Rendet kell pakolni. Nem mintha nem szeretem a rendet, sőt… De most az egyszer olyan dilis hangulatomban vagyok, ami a rendetlenséget kívánja. Nah mind1. Végül is, ha elpakolok az nem lesz a világ vége… Remélem.

         Az anyagot, azért egy párszor átnéztem, hogy legalább egy kicsit értsem, mikor el kezdi magyarázni nekem. A földrajzot egyszerűen nem képes befogadni az agyam… Ezt az anyagot meg főleg nem. Egyszerűen nem lehet érteni. Én legalábbis nem értem, majd meglátjuk a Nathan, érthetőbben magyaráz-e, mint ofő.  A kisokos vs. ofő…

          Az ebéd finom volt, mert zöldség leves és húsleves keveréke volt. Valami zöldség-hús leves XD. Bármi is a neve én imádom. Képes vagyok megenni belőle két tányérral is… De most nem… Annyira izgultam, hogy egy falat se ment le a torkomon. Úgy kellett belém tömni a kaját. Na jó azért nem kellett, de időnként rám kellett szólni, hogy egyek, mert elbambultam. Egyszer pont akkor, amikor a kanál fél úton, a tányér és a szám között járt.

-             Jól van, és most az következik, hogy a szádhoz emeled a kanalat és bekapod. – riasztott fel bambulásomból Matt.

-             Jaj… - pirultam el. Majd gyorsan bekaptam azt a falatot és lenyeltem. – Hoppá, egy kicsit elbambultam.

-             Jah, mint az utóbbi pár percben vagy háromszor. Te nagyon bele lehetsz esve abba fiúba, hogy ennyire izgulsz hugi.

-             Erre én is rájöttem bátyó – válaszoltam neki.

-             Nyugi mi itthon leszünk, ha történne is valami. – mondta, szüleink meg csak a levest ették és hallgatták, miről beszélgettünk.

-             Pont ez a gond. – motyogtam magamban. – Biztos nincs valami programotok?

-             Nincs. – mondták mind a hárman.

-             Ne már… - gyorsan befejeztem az ebédet, majd bekapcsoltam a gépet.

Nem volt fent senki msnen – vagyis voltak fent páran, de nem olyanok, akikkel szoktam beszélgetni -, úgyhogy megnéztem az emailjeimet, majd kikapcsoltam a gépet és átöltöztem. Majd lefeküdtem az ágyamba, és el kezdtem olvasni azt a könyvet, amit már este is olvastam. Sehogy se tudtam a végére jutni. Nem tudok gyorsan olvasni, de akkor is egy ötszáz oldalas könyv, amit még a suliban is és néha órán is olvastam, és nem tudtam kiolvasni. Már egy hete olvasom. Egy igazán jó könyvet olvastam érdekes volt. Nah mind1.

Olvasásomból a várva várt csengő ébresztett fel. Mint az őrült rohantam – jobban mondva száguldottam – le a lépcsőn, majd az előszobában sikerült lefékeznem egy pillanatra a kulcsért. Mikor megtaláltam futottam, mint akit üldöznek és épphogy nem mentem neki a kapunak.

-             Hello! – köszöntem neki – már izgatottan – közben kinyitottam neki az ajtót.

-             Szia! Mi újság?

-             Semmi érdekes, csak nagyon izgulok. Anyám! Még sosem izgultam ennyire, amiatt, hogy mit fognak gondolni a szüleim valakiről. – hadartam el.

-             Oh… - nem tudott ennél többet mondani. Megfogta a kezem és megszorította. – Ne izgulj, nem lesz semmi gond, majd meglátod.

-             Mondja az, aki nem ismeri a szüleimet. Oké, azért megpróbálok megnyugodni, de nem garantálom, hogy sikerülni fog. – sőt biztos, hogy nem fog. De azért reménykedem, hogy nem.

-             Várj, ez lehet, hogy segíteni fog. – mondta, majd megcsókol. Amikor abbahagyjuk sikerül megszólalnom.

-             Hűha… - Istenien csókol. – Tényleg segített úgy félig-meddig, de attól függetlenül még mindig izgulok.

-             Nyugi már és gyere, menjünk be, mert rajtad nincsen pulcsi és látom, hogy nagyon is fázol. – igazság szerint… nagyon is igaza volt.

-             Oké. – bármennyire izgultam be kellett menni.

Megfogta a kezem és gyorsan magához húzott, hogy megöleljen. Erre nagyon nagy szükségem volt. Majd együtt beléptünk a jó meleg házba. Apám a szobájában tanult, olvasott vagy TV-zett. Matt gépezett, anya, pedig takarított. Minden normális volt, de volt valami a levegőben, amiről nem tudtam, mi lehet az.

-             Szia, látom nem volt rajtad pulcsi. Nem fagytál meg odakinn? – köszönt anya, amikor beléptem. Ekkor belépett Nathan is. – Hello Nathan mi újság?

-             Szia, Natali! Semmi érdekes. Régen találkoztunk. – majd megölelték egymást, mint ahogy a régi barátok szokták. Most már amúgy végképp nem értettem semmit. Amikor anyámra kérdőn néztem ő csak legyintett. – Na jó, most már megyünk fel tanulni. Hello!

-             Sziasztok jó tanulást.

Majd felsétáltunk a szobámba. Kissé gyerekes vagyok, mert még mindig imádom a plüss állatokat. Tele van egy polc a plüss állataimmal, persze van több is, de az már nem fért el ott. Van egy kedvencem, ami egy maci, aminek a kezében egy szív van, amin az van, hogy „I love you”. Imádom, de ezt nem egy fiútól kaptam, hanem nyertem egy versenyen. Amúgy a falaim színe fehér volt, de nem rég átfestettük sárgára, és nekem ez így pont jó. Alapjába véve szeretem a színeket és ez nagyjából tükröződik a szobámon is. Mivel még mindig gyerekes vagyok, meg dilis is egyszerre, ez a szobámon is meglátszódik…

Nah mind1. Mikor beléptünk a szobámba semmi döbbenet nem volt az arcán, ahogy már másoknál is megszoktam. A szobám nagyon a hasonlít szerintem az egyéniségemre, ezért nem szoktak le döbbeni.

-             Hát igen! Ez az én szobám. – mondtam neki.

-             Nagyon illik hozzád, - mondta, pár pillanattal később. Majd leült az ágyamra és megfogta a macimat. – Még mindig ezzel alszol? – itt elpirultam, az egész arcom tiszta vörös volt.

-             ööö… Igen. – ezt a családomon kívül senki nem tudta, de ő igen. – Hát ez ciki. De honnan tudod? Kémkedtél utánam?

-             Dehogyis Emili.

-             Ricky. – helyesbítettem, de ő elengedte a füle mellett. – Na jó gyere tanuljunk.

-             oké.

Leült mellém a földre és el kezdett nekem magyarázni valamit. Igazából, nem nagyon értettem, amit mondott, mert a szemem az arcára tapadt. Még sose figyeltem meg úgy igazából az arcát. Barna haja és kékes-zöldes szeme van. Haját kócosan hordja, és most is úgy volt.

Még mindig az arcát figyeltem, mikor észrevette, hogy kicsit se figyelek arra, amit magyaráz. Mikor rám pillantott egy kicsit elpirultam. Majd megcsókolt, de úgy, ahogy még soha máskor. Igaz összesen ez előtt csak kétszer csókolóztunk, de ez sokkal jobb volt. Most már biztosra vehetem, hogy istenien csókol. Majd óráknak tűnő percekig csókolóztunk. Mikor anyukám – Natali – felkiabált, hogy nem mennék-e le segíteni,  Nathan felajánlotta, hogy lemegy helyettem. Én meg addig gondolkodhattam, az üzenetén.

Nem értem… Varázslat?! Mesékben olvastam róla sehol máshol. Hisz ez nem lehet több egy mesénél. Mikor a tündérek varázsoltak a mesékben, csak ennyi ugrott be róla. Mi van akkor, ha van a földön egy másik dimenzióban egy varázsvilág, vagy mittomén… Á, ez hülyeség… Vagy mégsem? Ezen el lehetne gondolkodni. Hisz mikor tudnak az emberről ilyen dolgokat, mint amiket rólam tud Nathan.

Ekkor minden emlékemre, melyekről azt, hittem, hogy elfelejtettem, el kezdtem emlékezni. Minden visszajött. Teljesen össze voltam zavarodva. Emlékeztem az óvodás koromra és arra is, hogy tudok…, hogy tudok varázsolni. Zaklatottan rohantam le a földszintre, mert az az érzésem támadt, mintha, akik most ebben a házban voltak, mind tudtak róla.

-             Mért történik mind ez velem? – kérdeztem a többieket, de látszólag nem értették, mert nagyon meglepődtek.

-             Mi van lányom? – kérdezte anyám, egy kis aggodalommal a hangjában.

-             Ez. – mondtam, majd egy tűz gömböt formáltam, majd eltűntettem. – Mintha valaki lekódolta volna az agyam azon részét, melyben a varázslás volt. Tudni akarom az igazat.

-             Az igazság, az, hogy… tényleg le volt kódolva az agyad. – mondta anyukám az igazsághoz híven.

-             De mért? – kérdeztem. – Te tudtad mind ezt? Mért nem mondtad el? – egy kis habozás után megszólaltam – tudod, mit ne válaszolj erre kérdésre, úgy csak rosszabb lesz és most kérlek menj el.

-             De…

-             Nem! Nathan kérlek, menj el! – mondtam, már majdnem sírtam.

-             Jó rendben, majd suliban beszélünk. – mondta, majd ment is el.

-             És te Matt? Te is tudtad? Mondd azt, hogy te nem tudtad és te nem vagy olyan, mint én!

-             Bocs, Mili, de én is… - mondta, ettől, már nagyon ideges lettem.

-             Ricky… - szólalt meg anya.

Elengedtem a fülem mellett, majd felrohantam a szobámba. Ott aztán kiengedtem, minden dühömet, szomorúságomat. Régen el sem tudtam volna képzelni, hogy mind ez megtörténhet velem.  Nem csak az, hogy tudok varázsolni, ami már önmagában is őrültségnek hangzik, hanem az, hogy ennyire be fogok egyszer rágni a szüleimre és tesómra. De megtörtént.

Egy kicsit még gondolkodtam, majd elaludtam. Arra ébredtem, hogy valaki kopog az ajtón.

-             Bejöhetek, drágám? – kérdezte anyu.

-             Úgy is be fogsz jönni, úgy hogy nem mind1? Gyere! – feleltem végül.

-             Mi újság?

-             Már sokkal jobban vagyok. Sajnálom az előbbit, csak… - kezdtem, de nem tudtam folytatni, mert közbevágott.

-             Hé, hé ne magyarázkodj… Én sajnálom, ha nem tette volna azt, amit tettem, most ez nem történt volna meg.

-             Kérhetek valamit?

-             Igen… - mondta, de tudom, hogy előre is fél attól mit fogok kérni tőle.

-             Ne beszéljünk erről többet. Jó?

-             Jó, jó, de szeretném, ha még ma beszélnél Nathannel, ha tudsz.

-             Oké anya. – nyugodtam bele, mert tudom, hogy ha nemet mondanék, akkor egyfolytában nyaggatna miatta. Közben kopogtak.

-             Gyere be!

-             Látom a szobából nem lett csatatér. Pedig azt hittem csináltál valamit.

-             Ha-ha… Ha nekem tűz a varázserőm, akkor nektek is? – tértem rá gyorsan, arra témára, amiről beszélgetni szerettem volna.

-             Nem nekünk víz a varázserőnk, apádnak meg tűz. – válaszolt anya.

-             És azok, akiknek van erejük, de nem tudják, hogy van, azok mért nem tudják? – ez egy kicsit fura kérdés, remélem érthető volt.

-             Mert ők egy részét sem töltötték az életükből a varázsvilágban. – válaszolt most Matt, úgy látszik ez könnyű kérdésnek bizonyult.

-             Varázsvilág?! Az meg mi? – én sejtem, de nem értem.

-             Az egy olyan hely, ahol azok élnek, akik olyan képességgel élnek, mint te és a bátyád, Matt. Bár a két világ mostanában harcolnak egymással régen békében éltek. Ez kb. pár évszázada volt. – mondta anyám, olyan hangsúllyal, mint ha nem is lenne benne semmi különös.

-             Mért nem élnek békében egymás mellett? És hol van ez a „Varázsvilág”?

-             Erre neked kell rájönnöd, sőt arra is, hogy kik azok a sulidban, akiknek van erejük.

-             Van olyan ember a suliban, akinek van ereje? – bólintott. – Na jó most már menjetek, beszélnem kell valakivel. – majd anyámra kacsintottam, és élveztem, hogy végre nem én nem értek semmit.

Beírtam a telefonomba a telefon számát, amit a kezembe nyomott, mielőtt elment. A telefon kicsöngött és egy másodperc múlva valaki felvette a telefont.

-             Mili? – kérdezte az illető.

-             Sajnálom Nathan… Tényleg, csak, nagyon dühös lettem… Kérlek, bocsáss meg – mondtam neki.

-             Nyugi! – nyugtatgatott nem sok sikerrel. A könnyeim meg nem akartak engedelmeskedni nekem, ezért azon kaptam magam, hogy sírok. – Felejtsük el ezt az egészet, jó?

-             Hmm – csak hümmögni tudtam, hogy ne vegye észre, hogy sírok. – De megbocsátasz? – makacskodtam.

-             Persze. Neked ki nem tudna megbocsátani Mili? – itt elmosolyodtam.

-             Szeretlek – suttogtam, ennél nem telt több tőlem.

-             Én is. – válaszolt.

-             Hé! – szólaltam meg, mikor már megtöröltem a szemem a könnyektől. – Neked mi a varázserőd? – erre nevetett. – Most mi olyan vicces?

-             Csak te tudsz ilyen hirtelen a témát váltani. – hallottam a hangján, hogy mosolyog – Amúgy tűz.

-             Én is, de szuper. – majd egy kis habozás után, megszólaltam – Honnan lehet rájönni, hogy egy ember tud-e varázsolni vagy nem?

-             Oh… hát… - azért nem lehet olyan nagyon nehéz elmagyarázni. – Megérzed majd.

-             Ne már! Csak ennyi. – erre eszembe jutott valami. – Van valaki, aki az osztályban ilyen…, hogy is mondjam… varázstudó?

-             …igen – mondtam pár másodperccel később.

-             És elárulod? – kíváncsiskodtam tovább.

-             Őszintén?- ez jót jelent? - … nem – sztem se.

-             Mért?

-             Te még mindig nem tudod, mért jöttél ide? És én nekem mért kellett utánad jönni? – kérdezett vissza. Persze én most se értek semmit, szokásosan.

-             …nem – mondtam, de egy kicsit kérdésként hangzott. – És te ezt se mondod el?

-             Jól kezdted! Ezt sem mondom el. – mondta, mire eszembe jutott valami, amire rögtön rá is kérdeztem.

-             Csak nem azért, mert Szonjáék is olyanok, mint mi és nekem el kéne vinnem őket a varázsvilágba?

-             Valami ilyesmi… Csak annyi más, hogy nekik kell oda találni és nem neked kell elvezetni őket. – válaszolt.

-             Ahha… - bólogattam, pedig tudtam, hogy nem látja. - … értem. – Persze most tényleg nem értettem semmit, hisz én se tudom hova kell menni. – De hisz én se tudom, hova kell menni. Akkor azt, hogy?

-             Dehogynem tudod, csak gondolkodj és találd ki azt is, hogy hogy szeded ki a lányokból az igazságot.

-             Ne aggódj! Azt már rég kitaláltam. – mondtam neki az igazat. – Na hello!

-             Hello!

Letettem a telefont az asztalra és bekapcsoltam egy számot. A kedven