11. fejezet

A kiborulásom következményei

Janie

Hétfő van… Gondolom újdonságot közöltem. Na jó ebben csak annyi a gond, hogy egy hét múlva már Ausztriában leszünk és nekem még mindig nincs meg a különleges képességem. Már ha van… Bár mondjuk én örültem volna, ha enyém a gondolatolvasás vagy mittomén. De most annak is örülök, hogy van. Az eszem megáll.

Mivel reggel van, ezért zombiként mentem zuhanyozni. Na az ébresztő az volt, mikor a hideg víz a nyakamba ömlött zuhanyzáskép. Nah köszi tesó! Így már zuhanyoznom se kell. Ezek után jéghideg vízzel feltöltöttem a vödröt és jó kislány módjára felébresztettem a húgomat. Na az gondolom nem kérdés, hogy hogyan. De ha igen, akkor elmondom, hogy egy kecses mozdulattal meglendítettem a kezemben tartott vödröt és abból víz szépen a húgom Vivien fejére ömlött.

Miután jó alaposan kiröhögtem magam, felvettem magamra egy száraz ruhát és kirobbanó frissességgel lementem reggelizni. Úgy látom anya még nem sejt semmit, addig jó… Jaj, ne! Jön Viv csuromvizesen. Csattanás… Tányér a földön törötten… Juj! Nem számítottam ilyen reakcióra.

-             Mért vagy ilyen vizes? – kérdezi még mindig meglepődve, de még nem sejt semmit… MÉG!

-             Hát Janie adott egy kis hidegzuhanyt. – anya kérdőn nézett rám.

-             Aha tényleg! El is felejtettem szólni, hogy nem kell felébresztened, mert én megtettem. De komolyan csak egy kis ébresztő volt. – mondtam vállvonogatva. Anya rosszallóan nézett rám, mire belőlem majd kitört a visszafojtott nevetés. Ekkor eszembe jutott egy jó visszavágás. – Jut eszembe anya! Az én vizes ruháim már a szennyesben vannak. Ja és köszi hugi, hogy nem kell már lezuhanyoznom! – mosolyogtam.

-             Szívesen!

Ezután folytattam a kajálást. Mivel későn lettem kész, már nem lett volna időm suliba érni, ezért anya bevitt a suliba. De… (Bárcsak ne létezne ez a szó), hogy anya bevihessen, meg kellett várnom Vivit. Na így sikeresen beértem 7: 45-re. A lányok a különleges képességeikről sutyorogtak, ezért inkább leültem a helyemre.

Az órák, úgy ahogy vannak, unalmasak voltak. Én már majdnem azon a szinten voltam, hogy elalszom a padon. A hangulatom teljesen a reggeli ellentétére változott. Már szinte depis voltam. Layláék még haza felé sem hagyták abba a dumálást. Na ekkor akadtam ki.

-             Na jó elegem van! – jelentettem ki egy kicsit hangosan, de az se zavart. Bár jó, hogy nem érdekelt, hisz nem volt senki a közelünkben.

-             Mért? Mi történt? – kérdezi Lalya.

Na ettől a kérdéstől akadtam ki teljesen. Dühösen és sírva futottam a tó felé. Majd ott leültem és egy fának dőlve sírtam hangtalanul. Hallottam, amint a lányok a nevemet ordibálják, de nem reagáltam. Mikor elmentek mellettem, akkor se vettek észre. Azért nem vagyok ilyen észrevehetetlen.

Ekkor végignéztem magamon nyugodtan és én se láttam a kezem, sőt a lábamat sem. Na hát, ekkor kihasználtam okosságomat és egy kis koncentrálással láthatóvá tettem magam. Pont akkor, mikor a lányok futva megérkeztek.

-             Hol voltál? Mi történt? Mért akadtál ki? – ezt és ehhez hasonló kérdéseket hadartak el egyszerre.

-             Csönd! – emeltem a fel a kezem. A lányok szó szerint megálltak. Mármint ledermedtek. – Lányok ez kicsit sem vicces! – mondom nekik megijedve, de ők ekkor sem mozdultak meg. Ezután a lányokat úgy hagyva, neki dőltem egy fának, majd guggolásba csúsztam.

-             Emy! Emily! Ricky! – ordibálta Nathan erre felé tartva. El is felejtettem. – Oh! – mondja, mikor meglátja a fagyott lányokat. Majd hátrafordult és észrevett engem is. – Mi történt? - ül le mellém.

-             Egy kis baleset. – mutatok lányok felé.

-             Azt látom. Na de mesélj, mi történt! – néz rám érdeklődő tekintettel.

-             Komolyan érdekel? – ő csak bólint, mire én folytatom. – Na szóval reggel, sőt egész nap a lányok a különleges képességeikről fecsegtek. Én persze meg se tudtam szólalni, hisz nekem még nincs, vagyis már van, de akkor még nem volt. Na szóval és teljesen kiakadtam, hogy nekem nincs. – ő csak bólint.

-             Ismerős érzés. – fordul el és a tó felé néz. Ekkor a homlokomra csaptam, mert rájöttem, hogy mért mondja. – Tudod! – még mindig nem néz rám. – Én a helyedben örültem volna. – ekkor felém fordult. - Nekem már biztos nem lesz.

-             Mért?

-             1 hónap múlva lesz a szülinapom. – vigyorog.

-             16 leszel? Mázlista. Szóval te egy évvel idősebb vagy nálunk? – kérdezem, mintha ezt olyan nehéz lenne kiszámolni.

-             Éppen, hogy nem következő évben születtem.

-             Te, hogy tudod, ilyen könnyen venni? Még féltékeny sem vagy!

-             Nem tudom. Egyszerűen nem kell nekem semmi különlegesség, ha már jól érzem magam így. Persze eleinte én is vártam, mint mindenki.

-             Milyen mázlista Ricky! Mondd csak! Nincsen véletlenül egy ikertesód vagy egy bátyád, aki ugyanolyan, mint te. – nevet, miközben megrázza a fejét.

-             Van egy bátyám, de már foglalt. Sőt mondjuk azt, hogy már mennyasszonya is van.

-             Kár. – sóhajtok fel színpadiasan.

-             Na jó, elég a viccelődésből. Ideje lenne kiolvasztani a lányokat. – áll fel, majd húz fel a földről engem is.

-             Tényleg ideje lenne, bár azt nem tudom fontos-e. – nézek fel rá, miután lesöpörtem magamról a sok port és falevelet. Majd ő bólint.

-             Bár maguktól is kiolvadtak volna, de inkább ne várjuk meg azt, mert utána vagy öt percig biztos nem bírnak megmozdulni az elzsibbadt végtagoktól. – mosolyog.

-             Neked mindig mosolyognod kell? – kérdezem, mitől egyre jobban vigyorog. Majd egy sürgető pillantást küld felém. – Jól van, na! Sietek. – majd egy ugyanolyan mozdulattal, mint ahogy leállítottam őket, el is indítottam…

-             Mi…? – kezdték volna újból, mikor meglátták Nathant.

-             Na tessék! – mutatok a lányokra, mire ő csak egy rosszalló pillantást küld felém.

-             Mi? Mi történt? – kérdezi a fejét fogva Ricky. – Hogy kerültél ide? – teszi fel e legfontosabb kérdést Nathanhöz szólva. – Még egy másodperce…

-             Ez egy igen hosszú történet. – fordul felém.

-             Ugye most nem azt várod, hogy tartsak nekik is mesedélutánt? – kérdezem tőle szemtelenül.

-             Elég lesz csak vázlatosan. – vigyorog.

-             Tényleg? – ez most Szonja kérdezte. – Én részletesen kérném.

-             Nyugi a vázlatból is minden ki fog derülni. – nyugtatom magam, miközben Szonjáékat is. – Szóval… - kezdtem, majd elmeséltem kiakadásom okát és az utána történteket. – Ennyi.

-             Ez neked ennyi? Neked kettő van, vagy is ez nem csak ennyi. – magyarázza Layla, miközben Nathan mindent tudóan a fejét rázta.

-             Sajnálattal közlöm veletek, de ez csak egy… Valahogy kapcsolatban áll a kettő, bár azt nem tudom, milyen kapcsolatban, és lehet, hogy soha nem is fogjuk megtudni, de… -  kezdi de közbe vágtam.

-             De nem is érdekel. – vonom, meg a vállam.

-             Na megyünk, Emy? Ideje lenne indulnunk, ha még haza akarsz érni 6-ra. – mondja Nathan, mire Ricky bólintott.

-             Na sziasztok! – integet Ricky.

-             Hello! – köszönünk el tőlük és indulunk el az ellenkező irányba.

-             Na, mi volt, míg én itt voltam láthatatlanul? – nyomtam meg az utolsó szót.

-             Őszintén? – bólintok. - Először értetlenül bámultunk egymásra és azon gondolkodtunk vajon mi ütött beléd. – kezdi Layla.

-             Majd Ricky felvetette azt az ötletet, hogy talán utánad kéne mennünk, így elindultunk megkeresni téged, és a többit már tudod. – fejezte be Szonja.

-             És ebből mi az igazság? – hitetlenkedek.

-             Te kérted, hogy őszintén, így mi semmi cukormáz meg egyéb hülyeség nélkül elmondtuk a valóságot. – magyarázkodik Layla.

-             Amúgy kár, hogy nincs még egy olyan pasi, mint Nathan. – áradozik nekünk Szonja. De két szó: Mi van?!

-             Állj csak meg egy pillanatra. – áll meg Layla, így minket is megállásra kényszerít. – Egy órája még Matt kell most meg már Nathan. – Szonja a szemeit forgatja, mi meg csak nevetünk.

-             Amúgy én sem a teljes igazságot mondtam el. – szólalok meg titokzatosan.

-             Mi? Mért nem? – értetlenkedik Szonja, miközben továbbindultunk

-             Na ez a része már titok… - válaszolom.

Az út további részénél már könyörögtek a „titokért”, de megrendíthetetlenül álltam ki az előbb mondottak mellett. Vicces volt, hogy most Layla könyörög nekem és nem fordítva. Na persze várhatják, hogy elmondom. De végül, mikor már teljesen meguntam, sikerült leállítanom azzal, hogy majd talán egyszer valamikor elmondom. Ha nem felejtem el… - tettem hozzá magamba.

Majd mikor már hazaértem a hosszú unalmas utamról, na akkor jöttek csak a gondok. A szobámban a ruháim földön hevertek és minden cuccom fel volt forgatva. Bár ez nekem alap, de még sem így hagytam. Ezért felelősségre az egyetlen embert vontam, vagyis Davidet.

-             Véletlenül nem tudod, ki forgatta fel a szobám? – rontok be a szobájába, miközben ő a pókját etette. Pfuj!

-             De, véletlenül tudom. Sikeresen részt vettem benne. – mondja tele iróniával a hangjában. – Amúgy nem én voltam, de mért?

-             Mert a szobám úgy néz ki, mint egy disznóól. – ülök le segítség kérően az ágyára.

-             Az nem nehéz! – ül le mellém a pókjával, ezért én egy picit arrébb csúsztam. – Lehet, hogy reggel te túrtad fel csak nem emlékszel.

-             Lehet! – vonom meg a vállam, majd gyorsan felpattanok.