Csak egy érzés

Akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya, mikor melletted ül, és tudod, hogy sosem lehet a tiéd.[1]

A padomnál ültem és épp a következő órára szedtem elő a cuccomat. Az általános ricsaj volt a teremben. A diákok szanaszét a terem legkülönbözőbb pontjain, én meg itt ültem a leghátsó padban a sarokban. Nem zavar, mert már hozzá szoktam.

Ekkor megjelentél Te és megállt a kezem a levegőben. A zaj elhalkult és én csak Téged figyeltelek. Amint megjelentél másra nem is tudtam gondolni, csak Te rád. Minden mozdulatodat figyeltem. Szerettelek, de ezt Te nem tudtad. Számodra csak egy barát voltam.

Mögötted megjelent az újabb szerzeményed. Egy gyönyörű lány, aki sokkal szebb volt nálam. Talán ezért nem veszel észre. A kezetek összekulcsolódott és húztad magad után. A lány az egyik vicceden nevetett, gondolom.

A padodhoz hívtad, ami megegyezett az enyémmel. Nekidőltél az asztalnak és nevetve ölelted át. Egy ütemet kihagyott a szívem a fájdalomtól és a féltékenységtől. Nem tudtam végignézni, ahogy ledugod a nyelved a lány torkán.

Vállam előrehanyatlott, felálltam és az ablakot szélesre tártam. Inkább választottam azt, minthogy miattad ezernyi darabra hulljon az amúgy is megrepedt szívem.

Hosszú ideje szeretlek, csak nem volt bátorságom bevallani Neked. Viszont Te sorra jöttél össze szebbnél-szebb lányokkal és már semmi bátorságom nem volt. Gyáva voltam. Inkább távolról figyeltelek.

Mikor becsengettek, útjára engedted a lányt és leültél a székedre. Én is helyet foglaltam melletted. Boldogan mosolyogtál rám, én meg gyakorlottan leutánoztam mosolyod. Arcomon nem tükröződött semmi. Jó színész voltam. A hónapok szenvedése alatt, könnyen azzá váltam. Eleinte kérdezted mi bánt, de aztán már nem tudtál kifürkészni semmit az arcomból. Szememben képtelen voltál olvasni.

Egész órán beszélgettünk és nevettem a vicceiden. Állandóan a szavaidon csüngtem, nem akartam lemaradni egyetlen egy betűről sem, amit kiejtesz a szádon. Szeretlek, de te nem szeretsz viszont.

Amikor felnevettél néha elejtett vicceimen, én mosolyogva figyeltem arcod minden rezdülését. A fejembe ívódott minden arckifejezésed. Tudtam, mit jelent, amikor kitágul a szemed és a az orrod fintorba húzódik.

Előttem nyíltan beszéltél az érzéseidről, szerettél, mint egy testvért. Boldogan áradoztál minden eddigi barátnődről, gyakran hallottam a szádból, hogy szeretem. Nem tudtad, hogy ilyenkor minden egyes szavad tőrként szúródott a szívembe. Az álarcok mesterévé lettem miattad, de magamnak nem tudtam elrejteni az érzéseimet.

Épp a könyvtárban ültem, a leghátsó részben az ablakpárkányon. A függönyt elhúzva hallgattam a zenét. Rád vártam. Itt szoktunk találkozni, amikor beszélni akarsz velem. Ez már számomra törzs hellyé vált. Gyakran jártam ide, csak azért, hogy egyedül lehessek. Ilyenkor csak lehunytam a szemem, csak az volt a baj, hogy ekkor téged láttalak.

- Mindenki kifele! – hangzott fel az ismerős mondat a könyvtáros szájából. Így haza kellett mennem.

Viszont az utóbbi időben megváltoztál. Ugyanolyan közvetlen maradtál velem, mint régen. Elmesélted minden egyes érdekes történeteidet, csak nem nyíltál meg úgy mint régen. Már soha nem jöttél a könyvtárba beszélgetni. Hiányoltam ezeket a beszélgetéseket. Amikor rákérdeztem, mi van veled, csak ennyit mondtál: Szerelmes vagyok.

Barátnőidet már nem hoztad a padodhoz, sőt nem is láttalak egy lány közelében. Nem értettelek. Nem értettem, mire ez a pálfordulás, de Te titokzatosan annyit feleltél: Szerelmes vagyok.

Kint zuhogott az eső. Ilyenkor kimentem, hisz csak ekkor tudtam kimutatni az érzéseimet igazán. Szememből könnyek hulltak és már belefáradtam a színészkedésbe. Fejemet az ég felé fordítottam. Érezni akartam a könnycseppek hullását. Hajamból csavarni lehetett a vizet és a pulóverem és a nadrágom sem volt másképp.

Te az átjáró alól figyeltél, kivételesen jelen voltál. Hívtál, hogy menjek fedett területre, de én kivételesen nem hallgattam Rád. Ki akartam zárni a hangod és csak az eső kopogását hallgatni. De sajnos képtelen voltam, hangod állandóan a fülemben csengett. Végül meguntad az utánam kiabálást. Azt hittem elmentél.

Szememet megtöröltem a kezemmel és elzártam a könnycsatornáimat. Visszadöntöttem a fejem eredeti állapotába, mert már a nyakam sajgott a kényelmetlen póztól. És akkor ott álltál Te.

Gyönyörű tengerkék szemedben boldogságot véltem felfedezni. Állandóan szemedbe lógó félhosszú fekete hajad elázott amíg az esőben álltál. Így egy kissé hullámossá vált. De a szememben még így is a leghelyesebb srác voltál a világon. A boldogság az arcodra is kiült. Vigyorod a szádra terelte a figyelmemet. Mindig arra vártam, hogy az csókoljon, de csak irigykedve figyelhettem, ahogy mást csókol.

Boldogan felnevettem, mire te átöleltél. Gyakran megöleltél, hiszen valamilyen szinten a testvérednek tartottál, úgyhogy nem lepődtem meg. Majd elengedtél. Szemedben hitetlenség csillogott.

Közelebb hajoltál, ajkaink összeértek.