A titok

Néha az ember szeret egyedül lenni, gondolkodni. Az ablak előtt ülve, a tájat nézve, egy pohár bor vagy tea mellett. Csak elbambulni egy unalmasabb órán vagy az ágyon feküdve a plafont bámulni elmélázván. Ábrándozva a múltról, jövőről, szerelemről, szeretetről. Egy szóval: az életről! Mert az ember csak álmában, gondolataiban tud szabad lenni. Ott nem zavarja senki és semmi. Így vagyok ezzel én is.

Itt ülök a kedvenc ablakom nagyított párkányán, és a tájat bámulom. Odakint erős szélvihar tombol és az ablaknak neki verődő esőcseppek lassan gördülnek le az üvegről. A fák össze-vissza hajladoztak az erős szélfúvások miatt. Az autók a járda mellett vagy a garázsban sorakoztak készen állva és várva, hogy újra használják. Egy biciklit felborított a fuvallatnak nem nevezhető légáramlat. Az utca csendes volt, a házakban folytatódott az élet.

Itt a házban hatalmas csönd honolt. Már ijesztően is haláli csend volt. A bátyám buliban, a szüleim pedig színházban vannak. Egyedül vagyok, magányosan. Az egész házban nem ég a villany, hanem sötétbe burkolózva nézek ki a néptelen útra. Mindössze az én légzésemet, mozgolódásomat és szívemnek heves dobogását lehetett hallani. Nem mertem mozdulni. Nem szeretem a sötétet. Szabályosan rettegek, ha egyedül vagyok és nem mellesleg nincs semmi fény a szobában. De most nem volt rám hatással.

Megittam a kakaóm maradékát, majd elmentem átöltözni pizsamába. Végül egy alapos fogmosás után bedőltem a puha, meleg ágyamba. Olyan éjféltájt sikerült végre álomba szenderülnöm…

Egyik barátnőmnél éppen házibuli volt. Mindent lehetett ott találni. Pia, kaja, üvöltő zene… minden. Én nem vagyok az a bulizós fajta, így olyan fél 12-kor a barátnőm szobájába ballagtam. Szüleim úgy tudták, hogy csak nála alszom. Megjegyzem én is. Fejem iszonyatosan fájt, de szerencsére az alkohol nem szállt nagyon a fejembe. Fent keresztbe ledőltem a hatalmas ágyra.

Hallottam, ahogy nyitódik és csukódik az ajtó, így gyorsan felültem. Nem láttam az alak arcát, ahhoz túl sötét volt a szobában, hogy megpillanthassam. Gyorsan felálltam. Már épp megszólaltam volna, mikor az ajkaival letámadott és a nyelvét a számba erőszakolta. Tiltakozni próbáltam, el akartam lökni magamtól, de olyan erősen szorított magához, hogy sehogy se ment.

Az ágyra lökött, majd fölém mászott és újra csókolni kezdett. Ráharaptam a nyelvére ellenkezésül, de még ekkor sem engedett. Éreztem a számban terjengő vér izét, mely a nyelvéből áradt, viszont őt nem zavarta. Folytatta tovább, amit el kezdett. Éreztem simogató ujjait a hasamon a pólóm alatt, melyek egyre jobban a melleim felé kalandoztak. Pofon vágtam, de ő csak apró simogatásnak érezte. Karmoltam a hátát, ám ez se vált be. Majd felhúzott térddel a legérzékenyebb pontjára rúgtam. Ez talált.

Míg ő szenvedve legurult rólam, én gyorsan felpattantam az ágyról és futottam az ajtóhoz. Nem voltam elég gyors. Elkapta a csuklómat és maga felé fordított. Elsikítottam magam, de nem segített, mert odalent hangosan üvöltött a zene. Remegtem, ziháltam a félelemtől. A szívem hevesen dobogni kezdett.

- Nem mész te sehova. – kezdett elráncigálni a hajamnál fogva az ágyhoz. Újra karmolni, rúgni próbáltam, azonban olyan volt, mintha meg se érezte volna. Vállára kapott és úgy vonszolt az ágyhoz. Vertem, karmoltam, sikoltoztam. Nem hatott!

Letépte rólam a pólót és én megdermedtem, így volt ideje lerángatni rólam a nadrágom.

És mikor feleszméltem, már csak a fehérneműim voltak rajtam. A kezét a combom közé tette, hogy szétfeszítse a lábaim. Én nem engedtem. Egy erős rúgással fejen próbáltam rúgni. Nem sikerült…Elkapta a bokám és az ágyra szorította. Majd letépte a bugyimat. Itt már nem bírtam tovább. Szemembe könnyek gyűltek és remegtem a félelemtől.

Rám emelte sötét pillantását, melyben apró gúny csillogott. Az arcát megvilágította az ablakon beszökő holdfény. Kirajzolódtak az arcvonásai, a gúnyos mosolya.

- Most végre megkaphatlak. – mondta, majd az ismeretlen belém hatolt. Egy sikoly tört fel a számból, majd végleg elhalkultam. Nem tudtam, már nem volt erőm ellenkezni.

Zihálva ébredtem, miközben hirtelen felültem. Hálóingem a testemre ragadt olyan szinte leizzadtam. A hajam is verejtéktől nedvesen tapadt az arcomhoz. Ujjaimmal olyan erősen markoltam a takarómat, hogy bele is fehéredtek. Majd hirtelen elengedtem. A torkom teljesen kiszáradt, vízre vágytam.

Mindenem remegett. Hevesen dobogó szívemre tettem a kezem, majd szemem becsukva egy mélyet sóhajtottam nyugtatólag. Lelöktem a lábamról a takarót és az ágyszélére ültem. Arcomat a kezembe temettem, majd hátrasimítottam ujjaimmal a hajamat. Újabb sóhaj tört elő belőlem.

Ettől kezdve váltam zárkózottá, csendesé. Barátaim nem értették, mi bajom van. Nem tudták, de elfogadták gyökeres változásom. Innentől kezdve már senki se tudott hozzám érni anélkül, hogy ne remegtem volna, vagy ne kezdtem volna el sikítani. Pszichológushoz jártam hetente kétszer, de az sem segített sokat. De kezdtem elfogadni és nem akartam sírni valamilyen érintéstől. Nem volt pasim, de helyette minden éjszaka gyöngyöző homlokkal ébredek.

Minden porcikám szabadulni próbált az emléktől, mely minden éjszaka rémálom formájában jelenik meg. De sohasem sikerül, mert ragad rám. Beleragadt az emlékeimbe, az agyamba. Már nem számoltam hányadik rendszeresen félbe hagyott éjszakám ez, de biztos vagyok benne, hogy sokadik a sorban. És minden este ugyanaz az álom gyötör. Az a szűnni nem akaró lidércnyomás. Úgy érzem, mindjárt megfulladok, ha nem jutok levegőhöz.

Hajamat az éjjeli szekrényről felkapott hajgumival fogtam össze. Meztelen lábam halkan ért földet majd hangtalanul lépdeltem az ablakomhoz. Kipillantottam, át az üvegen. Az idő már lecsendesült odakint. Az ablakot kinyitván hideg, tavaszi fuvallat csapott meg, amitől kirázott a hideg. Miután már ötödször futkosott végig a hideg a hátamon, gyorsan becsaptam az ablakot és visszafutottam a kellemesen meleg menedékemhez. A takarómhoz.

Befeküdtem a már kihűlt ágyamba és nyakig betakaróztam. Tudtam, hogy most már nem fogok tudni elaludni, így inkább a plafont bámultam unalmamban. Minden érzést, amely csak átjárhatta a testemet, kizártam magamból. Ahogyan azt a gondolataimmal is tettem. Csak egy testként feküdtem az ágyon és a mennyezetet bámultam.

Azzal áltattam magam, hogy nincs semmi baj, nem történt semmi. Mikor igenis történt. Visszavonhatatlanul és felejthetetlenül… De mindennap eldugtam az agyam egy rejtett zugába és próbáltam elfelejteni. Mások talán el tudják felejteni, ha netalántán megtudnák, de én… Én hova bújhatnék? Magam elől csak nem tudok elbújni. Emlékezetembe örökre belevésődött azok a pillantok, percek.

De ez az álom valamiben különbözött a többitől. Nem volt olyan szinten más, de mégsem ugyanaz volt. Eddig mindig egy arctalan férfival éltem át az emlékemet minden éjszaka, de most… Most láttam minden arcvonását. Egytől-egyig. A férfi arcvonását. Utoljára a rendőrségi kihallgatáson sikerült elmondanom a kinézetét.

Megrémültem. Attól tartottam, hogy hátha láttam valahol, és az segített felidézni a látványt, az arcát. De hát hol láthattam hisz, azóta börtönbe zárták a tettest. Persze nem tudhattam meg semmit a krapekról azonkívül, hogy már volt priusza. Azt hitték ez bőven elég lesz, de én teljesen kikészültem, mikor ennyit közöltek. Olyan szinten, hogy majdnem felképeltem az ürgét, aki elmondta a hírt. A hekus hátrahőkölt, úgy megijedt mérges tekintetemtől. Azóta sem feledem rémült tekintetét és a dühöt, melyet a bizalmatlansága váltott ki. Akkor tájt könnyen felkaptam a vizet. Hangulatingadozásban szenvedtem.

Ha lehunyta a szemem Őt láttam.

Eddig nem tűnt fel, de most észrevettem. Sikítok.

Anyáék berontottak a szobámba, mögöttük a szintén aggódó fejű, de másnapos bátyám is próbált rájönni mi történhetett. A hangom elhalt és könnyeim folyni kezdtek.

Nem értettem miért… miért történik most ez. Hisz eddig kibírtam-e nélkül. Sírás nélkül. De most, mintha teljesen kicseréltek volna. Én nem voltam önmagam. Nem szoktam olyan könnyen könnyekre fakadni. Nem csak most nem, hanem egész életemben nyugodt természet voltam. Csak bébi koromban, mikor az élet alvásból és evésből állt. Mikor csak feküdtem és az ujjamat szoptam

Nem bőgtem még soha. Olyan voltam most, mint mikor egy bébinek elveszik a cumiját. Vagy egy óvodásnak a maciját.

Nem akartam, hogy lássák és, hogy én lássam, ahogy szánalom csillan szemükben. Nem!!!

- Mindenki kifele!!!! Most!!! – ordítottam, miközben talpra szökkentem.

Könnyeimen keresztül homályosan láttam, ahogy anya közelebb lép. Kitöröltem a folyton gyülekező könnycseppeket a szememből. Anya keze a levegőben, fél úton megakad és csak tétován tartja elmélázván. Majd leeresztette maga mellé, és hátrafordul a többiekhez. Apa és anya kilépett az ajtón, de még a bátyám ott maradt.

Ben oda lépett mellém. Vállamra tette kezét biztatólag. Most velem foglalkozott, nem érdekelte saját maga, a fájó feje sem. Megremegtem érintésétől. A szám is megremegett a visszafojtott zokogástól, csak a szemeimen látszódott fájdalmam. Át akart volna ölelni, de tudta, hogy az túl sok lett volna.

Bólintott, majd kilépett.

Amint az ajtó bezárult mögötte, nálam végleg elszakadt a cérna és csak feküdtem a földön remegve a sírástól.

És belépett Ő. Anyáék beengedték, hisz hitték, hogy a barátom. Úgy gondolták, hogy nem bánom, ha előtte sírok. Rájöttem. Rá kellett volna jönnöm, hogy rosszul írtam le a személyt. Hogy direkt egy másik személyleírást adtam, mert nem akartam, hogy Ő bűnhődjön. Hisz szerettem. Hittem, hogy nem bántana. Nem érdekelt a hamis tanúzás, az sem, hogy mindennap láthatom így… semmi.

Most pedig leguggolt mellém és tekintete remegő testemet pásztázta.

- Úristen, mit tettem veled! – motyogta magában, miközben még mindig figyelt. – Sajnálom, Lea…