Felesleges könnycseppek…

Sírva rohantam el. A könnyeim potyogtak a csalódástól és nem érdekelt a tömeg sajnáló pillantásai sem. Csak futottam, rohantam egyenesen a mosdó felé. Ott talán magányra lelek. Beléptem és a lehető legjobban magamba zuhantam. A sarokban húztam meg magam és hagytam, hogy bőgjek.

Ha becsuktam a szemem, csak az előbbi jelenet játszódott le újra és újra.

Nevetve sétáltam a teremből kifelé, mikor megláttam őt. Mint egy lassított rész a filmekben, úgy éreztem magam. Lassan dermedtem le és arcomon csupán merev álarc tükröződött vissza.

Jason épp egy lányt húzott magához, mikor én kiléptem az ajtón. Majd megcsókolta legjobb barátnőmet.

-  Elengednél? – kérdezte valaki mögöttem, ezzel teljesen kizökkentve engem az önkontrollomból. Az álarc lehullt. Düh járta át egész testemet.

Odaléptem Jason mögé és megkocogtattam a vállam. Cornelia rögtön észrevett engem és gyorsan le is hervadt mosolya az arcáról.

- Hé, én… - kezdett volna el mentegetőzni Lia.

- Veled majd később számolok. – mondtam dühösön, majd visszafordultam a fő témához. Az állítólagos pasimhoz, Jasonhez.

- Norah! – nézett rám egy kicsit zavartan.

- Mért? Mond miért? – kérdeztem tőle már majd nem sírva.

- Mert őt szeretem. – mondta és nekem olyan érzésem támadt, mintha egy tőrt szúrtak volna a szívembe és meg is forgatták volna azt benne. Majd nem törődve a következményekkel egyszerűen pofon vágtam.

Majd elapadtak a könnyeim és már csak a fájdalom maradt a szívem helyén. Fájt, nagyon, de nem maradhatok itt örökre. Csalódtam a fiúban, akiről azt hittem szeret és a lányban, akit a barátomnak gondoltam. Egyszerre két embert vesztettem el egy csók miatt. Mintha kitépték volna a szívemet.

Felálltam a sarokból és letöröltem arcomra száradt könnycseppeket. Rátámaszkodtam a mosdókagylóra és belenéztem a tükörbe. Egy bepirosodott szemű szipogó leány nézett vissza rám. A vörös hajam szétbomlott és kócosan keretezte arcomat. Ijesztő látvány nyújtottam ezzel a zilált külsővel.

Gyorsan arcot mostam, megigazgattam a hajamat, majd megpróbáltam visszatérni a normális kerékvágásba. Nem ment. Nem tudtam kilépni azon az ajtón, mert nem bírtam újra felépíteni az álarcom, amely segíteni szokott. Most már csak a szenvedés „vigyorgott” az emberekre rólam.

Majd összetörten, de kiléptem az ajtón. A táskámat a vállamra kapva indultam a szekrényemhez. Egy voltam a tömegben és senki sem foglalkozott velem. Nem vették észre bánatom és ez sokat segített. Hisz nem kellett azzal foglalkoznom, hogy az emberek sajnálata is gyötör a fájdalmam mellett. Nem akartam, hogy becsengessenek és eltűnjön a körülöttem álló tömeg és hangzavar.

De, mint ahogy minden, a nem várt dolgok is megtörténtek. A diákok órára sietve futottak termeik felé és pár pillanat múlva már csak én maradtam egyedül. Csak a cipőm kopogását lehetett hallani, mást nem. Mint egy elveszett bárányka, úgy éreztem magam.

A szekrényhez érve körbenéztem, hogy ne legyen senki sem körülöttem. Leguggoltam és előkaptam a kulcsom a táskámból. Majd halkan kinyitottam a lakatot és a szekrényajtót. Gyorsan előkerestem a rajz mappámat, miközben igyekeztem, hogy ne csapjak hatalmas zajt. Nem akartam, hogy valaki meglássa. És megnéztem rajzaimat. Igazából egy képet kerestem. De sehol sem találtam.

Majd egy hirtelen mozdulattól az összes rajzom szerteszét esett a földre.

- A francba. – törtem össze és a könnyeim – melyekről azt hittem elfogytak – újra potyogni kezdtek.

Négy kézláb ereszkedtem és könnyeimmel nem törődve sietősen szedtem össze a széthullott rajzokat. Soha nem látta senki sem és nagyon nem is hittem magamban, de nem volt szívem kidobni őket, túl sok munkám volt velük.

Majd egy lábat pillantottam meg. Nem érdekelt ki az, csak az volt a fontos, hogy meg ne lássa a rajzaim. Gyorsan letöröltem még mindig csordogáló könnycseppeimet az arcomról, hogy ne vegye észre, hogy sírtam. A srác két ujjával az állam alá nyúlt, hogy belenézzek a szemébe. Nem akartam, de nem tudtam ellenkezni.

Egy guggoló Lucasszal találtam szembe magam, aki kutató tekintettel fixírozta arcomat. Elrántottam a fejem és a rajzaimmal együtt felálltam.

-  Szóval ezek a te rajzaid? – nézett fel egyik rajzomról egyik jó barátom, Lucas.

-   Ahhoz neked semmi közöd! – téptem ki kezéből a képet, majd a mappába visszatéve gyorsan bedobtam a szekrénybe.

-  Jól van, jól van. – nevette. - Na mesélj mi történt!

-  Semmi. – bújtam el a szekrényajtó mögött, ne hogy ő is sírni lásson. – Csak… - majd el kezdtem mesélni, mindazt, amit átéltem. A csalódást, a szenvedést, a történteket. – És tudod mi a legszörnyűbb? Hogy tudta, hogy mivel bánthat meg és pontosan oda is szúrta a tőrét.

-  Hmmm… - hümmögött.

-  De nem is ez a legszörnyűbb. A legborzalmasabb az, hogy ezt pont egy fiúnak sírom el. – próbáltam viccelődni, de csak újra sírás tört majdnem rám. A fejemet elfordítottam. Már a szekrényeknek dőlve ültünk és úgy meséltem.

-  Hé! – fordította maga felé az arcom.

A hatalmas tenyerét nem vette el. Jó mélyen belenézett a szemembe. Én is az övébe. Teljesen elvesztem azokban a jól ismert kék íriszekben. Szánk lassan közeledett egymás felé. Majd hirtelen valamitől visszakozni kezdtem. Valamiért igazságtalannak véltem, hogy ilyen hamar mással csókolózzam. De aztán a kis ördög fölül kerekedett rajtam.

Egy kicsit visszahúztam a fejem, mire ő kinyitotta félig bezárt szemét és elmosolyodott. Az a mosoly mindent takart. Biztatást, bizalmat adott. Szeretetet sugallt. Jelezte, hogy sosem leszek többé magányos. Vegyes érzelmek keringtek bennem tőle.

A gyomrom görcsbe rándult és szívem is gyorsan kezdett dobogni. Talán a valós szerelem – az, amit éreztem – az nem Jasonért volt, az Lucasért lappangott bennem. Rájöttem, nem csak szeretem őt, hanem szerelmesen szeretem. Az egész lényét. Őt szeretem.

Hagytam, hogy ajkunk összeérjen. Megcsókolt.