Időben ragadva

Gondtalanul léptem ki az osztályterem ajtaján. Épp egy hosszú matek órát éltem túl, amin úgy elálmosodtam, mint még soha. Általában érdekel ez a tantárgy és a jövőben szeretnék ezzel foglalkozni, de most el kezdtük azt a hülye geometriát, amire annyit kell tanulni, magolni, hogy délután ki esik a szemem, amikor ránézek a füzetre. Borzasztó!

Odasétáltam a szekrényhez, hogy elővegyem a következő órához szükséges tárgyakat Előhalásztam a táskám mélyéről a sok plüssel teli aggatott kulcsomat. Kinyitottam az aranyszínű lakatomat és szélesre tártam a szekrényem ajtaját. Akkora a rumli volt ott, hogy fele így is kiömlött, a másik felét pedig a kezemmel megpróbáltam visszatömködni a helyére úgy-ahogy.

A folyosón akkora tömeg volt, hogy mindenki lökdösődve próbált magának útat törni és eljutni úticéljához. Engem is meglökte így egy még instabil könyv leesett a fapolcról, de zseniális reflexeimnek köszönhetően elkaptam. Szerencsémre pont az a könyv volt, ami az épp következő órára kellett. Még előkotortam a füzetemet.

Hirtelen csörrent meg a telefonom, ezért ijedtemben kiesett a könyv a kezemből. Mindenki felkapta a fejét a szerencsétlenkedésemre. Hát ilyen az én szerencsém. Előhúztam a zsebemből a telefont és megnéztem kihív. Valami ismeretlen szám volt, ezért egy kicsit zavartan, de felvettem.

-          Halló! – szóltam bele a telefonba.  

-          Jó napot! Ön Szabó Izabella lánya? – kérdezte egy férfihang.

-          Igen. Ki kérdezi? – ráncoltam össze a homlokomat.

-          Az én nevem Doktor Kovács András és a Megyei Kórházból keresem.

-          Mi történt? – kérdeztem. Hangom hirtelen zaklatottá vált.

-          Sajnálattal kell közölnöm, hogy az anyja, Szabó Izabella egy súlyos baleset következtében…

-          Tessék? Milyen baleset? És jól van? Ugye nincs nagy baja? Mondja el mi történt, kérem. – tettem hozzá, mikor észrevettem a parancsoló élt a hangomban. Nyugtalanságom enyhe síró görcsbe váltott át.

-           Cserbenhagyásos gázolás következtében, túl sok vért vesztett és a mentőben sajnos a kollégáim nem tudták megmenteni az életét. – hangjában együttérzés csengett, de nem tudtam megállapítani, hogy a hanglejtései csak a hosszú évek doktorálása miatt volt ilyen vagy csak szimplán empatikus személy.

Nem igazán érdekelt, hogy a részvét mitől volt a hangjában. Nem tudtam vele törődni és nem is igazán akartam. A markolásom a készülék körül meglazult és az egyszerűen csak kicsusszant a kezemből. Én kővé dermedtem és alig tudtam megmozdulni. Az élet tovább ment körülöttem, ahoyg az szokás szerint volt. A telefonból a Halló! és a Van ott valaki? kiabálást hallottam.

A fülemben végig az orvos szavai csengtek: Nem tudták megmenteni az életét. Lassan fogtam fel a szavak értelmét. Szinte túl lassan. Talán beindult valami védelmi mechanizmus az agyamban, ami korlátozta vagy nem tudom. Túl sokáig tartott.

El kezdtem rohanni a kijárat felé mindent hátra hagyva. Semminek sem volt értelme abban a pillanatban. Csak az számított, hogy minél hamarabb láthassam anyát, és bebizonyíthassam annak az ellenkezőjét. Nem tudtam arra a dologra gondolni, amit a doki mondott… én csak képtelen voltam.

Hisz ez képteleneség. Anya mindig megfontolt felnőtt volt. Soha nem itta le magát részegre, mármint nem tudok róla. Mindig felelős szülő volt. Hiszen nekem nincs senkim rajta kívűl. Egyetlen rokonom sincs, akit ismerek. Ő nem lépne egy autó elé figyelmetlenségből sem. Hisz állandóan vagy tízszer körül néz, mielőtt lelép egy úttestre. Ez nem rávall, hogy elüttese magát. Én ezt nem tudom elhinni. Biztos egy másik Szabó Izabelláról beszélt.

Útközben még mindig az iskolában rohanva ledobtam a vállamról a táskát, hogy tudjak gyorsítani a futásomon. Szerencsére egy köpésnyire volt a kórház az iskolától. Gondolom így védekeztek könnyen a balesetek ellen. Rohanva kirobbantam az iskolából. A portás utánam kiáltott, de nem figyeltem. Csak rohantam egyenesen a kórházhoz. Átvágtam az utakon. A sofőrok gyorsan lefékeztek és dühösen dudáltak vagy kiabáltak nekem, de nem zavart.

 Végül is ha anya meghalt engem is elgázolhatnak, mert nem tudom elképzelni milyen lesz nélküle az élet. Vajon mi fog történni velem? Hisz csak tizennégy éves vagyok, még nem is dolgozhatok törvényesen, ami azt jelenti, hogy nemt udom ellátni magam, amiből az következik, hogy éhen döglök. Vagy akár árvaházba is dughatnak.

Teljes erővel rontottam be a kórház ajtaján. A recepcióhoz rohantam és követeltem, hogy hadd láthassam anyámat. Hangom hisztérikus volt, de nem sírtam. Nem voltam rá képes. Túl mélyen érintett a dolog, hogy el tudjam bőgni magam. A nő fehér ruhában csak nyugtatgatott és megkért, hogy üljek le és várjak. Teljesítettem kivánságát, bár teljesen akaratlanul.

Vártam azon a nyomasztó helyen. A szék jéghideg volt és ez rásegített az iszonyatosan nagy szívfájdalmamra. Olyan üresnek éreztem magam, mint még soha. A hányinger kerülgetett és a gyomrom görcsbe rándult. Emellett az iszonyatos – nem fizikai – fájdalom miatt a mellkasomban, úgy éreztem, hogyha most megmozdulok darabokra hullok. Nem akartam megmoccani.

Az óra ütemesen kattogott a fehér falon. Felnéztem arra és megláttam egy egyszerű időmérét. Néztem a hosszú vörös mutatót, ami a másodpercet jelezte. Úgy látszik az elem lemerült, mivel az a mutató semmilyen módon nem akarta elhagyni a helyét. Ütemesen próbált megmozdulni, de csak éppen, hogy megrezzent. Ez okozta az óra idegesítő kattogását. Így olyan volt mintha az idő megállt volna és én örökre itt ragadtam.

Valamiért azzal a másodperc mutatóval tudtam azonosulni. Hiszen az akarat arra, hogy megmozduljak, hogy csekekedjek az meg volt, de az erő az nem. Fáradt voltam és kétségbeesett. Ezek az érzelmek pedig csak szívták ki belőlem az erőt. A fájdalom átjárta az ereimen keresztül minden porcikámat és attól féltem, hogy minden mozdulat egy borzalmas kínszenvedés lesz.

Egy férfi doktor lépett ki egy teremből, ahova sajnos nem láttam be. Azonnal felpattantam a székről és követeltem tőle, hogy vigyen be anyámhoz. De ő csak annyit mondott, hogy nem szép látvány. Viszont engem nem olyan fából faragtak, aki könnyen feladja, így erőszakosan kötöttem az ebet a karóhoz. Végül engedett és bekisért egy kicsit hidegebb terembe. A terem közepén ott volt egy fémből állóágy vagy inkább műtőasztalféle és rajta feküdt egy nő. Egy lepedővel volt letakarva.

Abban a percben majdnem visszakozni kezdtem. Hisz ha most nem nézem meg akkor talán van esély rá, hogy nem ő az. Bárcsak megált volna az idő abban a pillanatban, amikor az órát néztem. Az időben ragadva sokkal jobb lenne, hisz ott lenne az igen csekély de létező remény, ami ott csillogott addig, amig be nem léptem az ajtón.

Odaléptem hozzá és lehajtottam a fejéről lepelt. A kezét az anyag alól előhalásztam és megfogtam.

Anya arca olyan nyugodt volt és szép. Nem torzította el az arcát az aggodalom, a düh az idegesség. Arca kisimult és olyan volt mintha aludna. Ha kis gyerek lennék még el is hinném, de így. Még most is képtelen vagyok bevallani magamnak, hogy ő tényleg az. Bár már az azonosítás megtörtént és tudtam, hogy már nem él, még is arra vágytam bárcsak rosszak lennének az emlékeim és nem ehhez az archoz csatolnám az anya nevet. De már késő, megtörtént és az egész világ szétomlott előttem.

Megfordultam és kisétáltam a teremből. Lépteim halkan, de azért észrevehetően csendültek a padlón.

Tudtam mi fog következni ezután. A sok ügyintézés, gyámkeresés, a sok macera, amit én még nem értek.

Ekkor robbant be a kórházba Márk, anya legjobb barátja. Róla el is felejdkeztem, de amint megláttam, rájöttem nem kell egyedül átvészelnem a dolgot és talán segít nekem. Egyszerre a fájdalom mellett egy csekély méretű boldogság is megjelent. Szomorúan odarohantam Márkhoz és szorosan átöleltem.