Magány

Itt ülök az utolsó órám közepén. A tanár magyarázza a szokásos blablát a másodfokú egyenletről. Nem értettem, bármit is mondott. Leghátul ültem és bámultam ki az ablakon. Akár aludhattam is volna a padon a tanár nem vette volna észre. Ahogy osztálytársaimnak se tűnt volna fel. Láthatatlan lettem számukra.

Nincs rosszabb, mint úgy érezni, hogy senkit nem érdekel, hogy létezünk, hogy senki nem figyel arra, amit mondunk, és hogy a világ tökéletesen működik a mi zavaró jelenlétünk nélkül is.[1] Én így éreztem.

Odakint az eső zuhogott. Távolban hatalmas nagy köd gomolygott eltakarva a házakat, fákat… mindent. Rossz idő volt, ezt magam is belátom. Viszont újabban megszerettem. Mióta elvesztettem a barátaimat ez az idő, mintha jellemezne engem. Megmutatja, ki vagyok valójában. Helyesbítek: szembesít azzal, aki voltaképp vagyok.

Nem szeretem ezt az énemet. Nem szeretem, de már megszoktam.

A csengő megszólalt. Jelezte az óra végét. A tanár még gyorsan feladta a temérdek házit, majd utunkra engedett. Én is pakoltam, ahogy a többiek tették. Lassan tettem, nem sietett senki, pedig vágytam rá. Azt kívántam bárcsak lenne valaki, aki siettetné a készülődésemet. Akiben megbízhatnék. Egy barát. Nem kérek sokat. Remélem. Inkább csak reménykedek abban, hogy azért nem teljesül a vágyam, mert már túl megy a lehetetlenen is.

Kár, hogy ennek a reménynek nincsen semmi alapja, amire talán támaszkodni tudnék.

A vállamra dobtam a táskámat és kiléptem a terem ajtaján. Sétálás közben nem kopogott a cipőm a földön. Semmi nem utalt arra, hogy egyáltalán tényleg létezem-e. A hangtalan közlekedésem megijesztett. Egyedül voltam az egész folyosón. Mint mindig. Ez sem zavart már. Talán már azt furcsállnám, ha társaságot kapnék egyik pillanatról a másikra. Nem azt mondom, hogy nem örülnék, hanem csak fura lenne. Ennyi az egész.

A suli bejárati ajtaja előtt megtorpantam. A pulóverem gyorsan összébb húztam és a fejemre feltettem a kapucnit, hogy legalább a hajam meg tudjam védeni az esőtől. Kilépve az iskolából azonnal felnéztem az égre. A felhőkből ítélve lassan kitisztul az ég és újra napsütés öleli körül az embereket.

Karba tett kézzel indultam neki a haza tartó útnak.

Mikor egy üvegfalú épület mellett sétáltam el fejet lehajtva, megtorpantam. Hátraléptem és megnéztem az üvegben visszatükröződő önmagamat. Nem a kinézetemen akadt meg a szemem. Nem, azon, hogy a hajam teljesen szétázott, mivel a szél lefújta a fejemről a kapucnit. Nem is azon, hogy milyen viharvert állapotban vagyok. Nem ezek nem voltak olyan érdekesek. Ezzel nem tudtam törődni.

Visszatükröződő önmagam csak halványan látszódott ott. Mintha valami szellem lettem volna. Talán így is éreztem magam. Ott volt a tükörképem, de mégsem. Az épületben fel-alá közlekedtek az emberek és olyan volt, mintha én is ott állnék közöttük, de nem vesz észre senki. Csak átmentek rajtam – a tükörképemen.

A sírás kerülgetett. Nem bírtam tovább maradni. Ez túl sok volt egy napra. Elfutottam. Odarohantam, ahol egyedül tudtam lenni. Ahol talán most nincs senki, aki zavarhatna. Hazasiettem bőrig ázottan. Ez volt az egyetlen hely, ahol a magány nem volt olyan fájdalmas számomra.

A könnyek elhomályosították a szemem, így nem láttam, ki jön velem szemben és kinek megyek neki. Egyenest a bérházhoz rohantam, onnan pedig fel a legfelső emeletre. Potyogtak a könnyeim, de nem foglalkoztam velük, csak gyorsan kotortam elő a kulcsaimat. De elhomályosult látásom miatt sehogy sem sikerült beletalálnom a kulcslyukba.

- A francba… - morogtam, majd megtöröltem a szemem és újra próbálkoztam. Most sem sikerült. Egyet ütöttem az ajtóra, majd zokogva csúsztam le az ajtó mellett. Odabentről kulcszörgést hallottam, majd éreztem, hogy eltűnik mögülem a támaszt nyújtó ajtó.

- Jaj, kicsikém, ne sírj! – guggolt le mellém anyám. – Nem szeretnélek ilyen boldogtalannak látni téged, hisz már csak te maradtál nekem. Na gyere ide! – ölelt át. Belesimultam a vigaszt nyújtó ölelésbe és átkaroltam én is őt. Majd megállíthatatlanul zokogtam, míg el nem fogytak a könnyeim. Ő csak hagyta.

- Jól vagyok, anya. Hidd el! Nincs semmi gond. – próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de kudarcba fulladtam.

Tudtam, hogy nem volt öröm anyának, hisz tényleg én maradtam neki egyedül. Én, csakis én. Már csak egymásra támaszkodhatunk.

Apát lelőtték egy rablás alkalmával, mikor én még csak öt voltam. Nem bírtam felfogni a körülöttem történő eseményeket. Csak részletek tűntek fel nekem, melyeket nem értettem. Nem értettem mért sír anya, nagypapi és nagymami? Miért alszik apa olyan békésen, mikor mindig forgolódott esténként? Miért alszik, mikor ennyi vendég veszi körül?

Ezernyi kérdés fordult meg az apró fejemben, de legfőképp azt akartam, hogy anya ne legyen szomorú. Húzogattam a fekete ruhája alját. Ő felvett a karjába és könnyein át is rám mosolygott. Emlékszem, apró kezecskéimmel átkaroltam a nyakát és magamhoz húztam. Éreztem legbelül, hogy nincs minden rendben, de nem értettem mi történt. Aztán egyszer csak apa már soha nem jött haza boldogan és soha többé nem köszöntött egy szúrós puszival és egy nagy öleléssel. Apa elment.

A lakásban azóta se változott semmi. Mindent megőriztünk, amit apa is fontosnak tartott. Egy képről pedig minden este rám mosolyog. A fekete fehér fotó már teljesen beleivódott az emlékezetembe. Minden egyes arcvonását megjegyeztem. Ennyi maradt nekem belőle úgy igazán.

Amint beléptem a szobámba, rögtön le is vágtam magam az ágyamba és onnan néztem apa képét. Rettentően hiányzott. Leírhatatlanul… Minden nap – még néha most is – azt várom, hogy betoppan a szobámba borostás arccal, átölel és azt mondja, hogy csak külföldön járt. Nem is tudom elmondani mennyire vágytam erre most is. De tudom, hogy ez lehetetlen…

Anya kopogása zavarta meg gondolataimat. Letöröltem egy, az arcomon végig futó újabb könnycseppet és odaléptem az ajtóhoz, hogy kinyithassam azt. Egy tálcát tartott a kezében két bögre kakaóval. Beszélgetni kezdtünk.

Hajnalodott, mikor olvashatnékom támadt. Anyát nem zavarta, elengedett. Egy gyors puszival elköszöntöm anyától és már pattantam is fel az ágyamról. A könyvemet felkaptam kifelé menet. Már csak azért torpantam meg a lakásban, hogy egy dzsekit lekapjak a fogasról és már rohantam is.

Egy közelben lévő parkba siettem. Körbefutottam az egészet, míg megtaláltam a számomra megfelelő helyet. A pad - , ahova leültem – szinte teljesen el lett bújtatva a fák között. De közvetlen mellette ott állt egy utcai lámpa, amely elég fényt árasztott ahhoz, hogy én olvashassak.

Neki dőltem a háttámlának és olvasni kezdtem a Büszkeség és balítélet c. műt. Minden magányos napon kijártam ide olvasni. Itt valahogy nem éreztem, hogy egyedül lennék. Csak felnéztem az égre és megláttam sokmillió társamat, a csillagokat. Ettől nem éreztem olyan egyedül magam.

Aztán egy papírrepülő repült az ölembe. Hirtelen felkaptam a fejem és láttam, ahogy egy kabát villant meg a sötétben nem messze tőlem. Döbbenten néztem az előbbi pontra, mintha csak káprázott volna a szemem. Viszont szentül hittem, hogy ott van valaki.

Azon nyomban széthajtogattam a papírrepülőt.

Sose felejts el mosolyogni! Még akkor sem, amikor szomorú vagy. Lehet, hogy valaki beleszeret a mosolyodba. Én így szerettem beléd, ne feledd!!!

Arra felé mosolyogtam, ahol láttam elbújni az alakot, majd őszinte boldogság ölelt körül. Végre nem voltam egyedül és ezt egy ismeretlennek köszönhetem. Legszívesebben felpattantam volna és kitárt karokkal forogtam volna. Meg is tettem. Majd magamhoz szorítottam a levelet.

- Köszönöm… - suttogtam magam elé mosolyogva.