Mintha elvesztettem volna a szívem, mintha üres lennék belül. Mintha mindent, ami bennem volt, itt hagytam volna nálad.[1]

Boldogan sétáltam végig a folyosókon, hisz a legjobb emberrel jártam a világon és szerettem. Már lassan egy hónapja együtt voltunk és még mindig nem múlt el a szerelem, amit éreztem iránta.

Amint összejöttünk, valahogy nyíltabb lettem az emberekhez. El tudtam velük beszélgetni, anélkül, hogy szoronganék a társaságukban. Így két barátot is szereztem. Két olyan emberrel barátkoztam össze, akikről soha nem gondoltam volna, hogy lehetséges. De azok után hogy összejöttem Vele, azóta semmit nem tartok lehetetlennek.

Vállamon a táskával épp a szekrényemhez tartottam. A nagy tömegen próbáltam átvágni magam, amikor hirtelen valaki beránt az egyik terembe. A vállam sajgott az erős rántástól. Egy kicsit megmasszíroztam és a támadómmal szembe fordultam. Vagyis támadóimmal.

A két legjobb barátom nézett rám feszengve.

- Mit akartok? – kérdeztem.

- Mi csak… - kezdte vörös hajú barátném és zavartan az ajtó felé pislogott.

- Beszélgetni. – mentette ki a fekete hajú barátnőm, aki kínjában a pólóját nyújtogatta. De a figyelmemet nem kerülte el, hogy ő is az ajtó felé tekingetett.

- Jó, majd beszélünk, csak előtte bepakolok a szekrénybe, mert majd leszakad a vállam. – hanyatlott előre a vállam.

Átléptem a küszöbön és kisétáltam az ajtó takarásából. Ekkor megláttam Őt. Egy lánnyal. Sorosan magához szorította a derekánál fogva és csókolóztak a szekrényem előtt. Lemerevedtem. Sajnos ez történik, ha valami történik velem. Felöltöttem közömbös maszkomat.

Keserűség és fájdalom járta át az összes porcikámat. Ettől függetlenül nem tudtam megmozdulni. Torkomba hatalmas gombóc költözött és tudtam, ez azt jelenti, ha megszólalok vége az álarcomnak és könnyek fognak hullani a szememből. Nagyokat nyeltem, hátha eltűnik onnan. Nem nagyon sikerült.

Szememmel a szorosan átölelő párt követtem, mikor valaki a vállamra helyezte a kezét. Ettől megrezzentem és kiolvadtam. Megbírtam mozdulni. A személy felé fordultam, de a szemem még mindig a pároson pihent. Tudtam valamelyik barátom volt az, de nem érdekelt melyik.

- Sajnálom… - motyogta.

Megvontam a vállam, mert nem ő tehet róla és amúgy is azt a pár szót, amit ki tudok nyögni, mielőtt sírva fakadok, Őrá akartam elhasználni. Előhalásztam a táskámból a szekrény kulcsot és odatrappoltam a szekrényem közelébe. Egy méterrel álltam meg Tőle és attól a szukától.

Olyan szorosan ölelkeztek és csókolóztak, hogy ha nem lennék perfekt Belőle, akkor nem tudnám, melyik testrész kié. Megköszörültem a torkom, mire a pár szétrebbent. Már azt a pár szót megfogalmaztam a fejemben, amit a fejéhez fogok vágni.

- Elnézést – motyogta, mielőtt rám nézett. Mikor rám emelte gyönyörű tengerkék szemeit, azok tágra nyíltak, meglepődöttség és sajnálat tükröződött a szemén. Mindig számítottam rá, hogy egyszer majd elhagy, de nem ilyen körülmények közt. Tisztességesnek ismertem meg. – Én sajnálom.

- Én nem gondoltam volna, hogy ilyen vagy. – nyögtem ki visszatartott sírógörcs miatt. – Én…én… én tényleg… Mindegy. – legyintettem. – Most már. – szememből egy hatalmas könnycsepp gördült végig az arcomon. A csaj értetlenül figyelt minket, de inkább Őt. Én is az arcát figyeltem, néztem minden rezdülését megbánás jeleit kutatva. Arcát megmerevítette, így csak a kiváló pókerarcát láttam. Olyan jó maszkot szokott feltenni az arcára, amilyet én is. Gyakran láttam, mielőtt jártunk. Akkor átláttam a maszkon, nem kellett sok ész és az Ő álarca láthatatlanná vált előttem, felfedve ezáltal igazi érzéseit. De most nem sikerült rést találnom. Úgy látszik a hetek során kifejlesztette. Hát persze, a hazugságok eltitkolásához ez kell.

Lehajtottam a fejem, nem akartam látni többé. Száműzni akartam az életemből. Csak két apró bibi van. Egy: Egymás mellett ülünk. Kettő: Még mindig szeretem, bármennyire fáj. Éreztem, hogy felkavarodik a levegő, ahogy elviharzik mellettem. Kellő ideig tartottam magam, és mikor már tudtam elég távol van. Összeomlottam. Csak úgy záporoztak a könnyek, akaratomon kívül.

Szívemben mély hasadék keletezett és úgy éreztem az örökre ott marad.

Amint úgy éreztem, képes vagyok talpra állni, megtettem. Szememből ömlöttek a könyvek, de be akartam fejezni azt, amiért idejöttem. Talán csekély dolognak tűnik az érzéseim mellett, de az élet kötelességekkel jár.

Táskám pár könyv kipakolásával könnyebb lett, viszont vele ellentétesen a fájdalom és az üresség egyre nőtt. Megtöröltem a szemem és próbáltam így minél hamarabb hazajutni. Rámosolyogtam erőltetetten a barátaimra és hazaviharzottam. Közel laktunk az iskolához, így csak pár percet kellett kibírnom.

A bérházban a lépcsőn felrohanva, egy öreg néni kezéből kivertem táskáját, de nem érdekelt. Az ajtónak neki dőlve, lenyomtam a kilincset és beestem az ajtón. Ledobtam a vállamról a táskát és berontottam a szobámba, és az ágyra vetődtem.

- Szia hugi! – nyitott be a szobámba a bátyám. Szememből újra könnyek folytak és dühösen pillantottam rá.

- Kussolj! – kiáltottam rá és fejemet a párnámba fúrtam. Majd távolról kattant a zár és kopogó léptek hangoztak fel. Természetesen anya első dolga, hogy benyisson hozzám.

- Sziasztok! – hajolt be az ajtón. Felnéztem rá, és megláttam rajta az értetlenséget. Ekkor megállapítottam, hogy a bátyám nem húzta el a csíkot, hanem leült a székemre. – Mi a baj kincsem? – ült le mellém az ágyra anya és kisimított egy elázott tincset, ami az arcomra volt tapadva.

- Csak egy kicsit szeretnék egyedül lenni. – kértem őket halkan és rekedten.

- Biztos dobta az a pali. – mondta a bátyám. Azonnal rátapintott a lényegre, gratulálok.

- Jaj szegénykém. Emiatt ne légy szomorú, csak hülye az a fiú… - magyarázott, de nem figyeltem, helyette a párnába temettem a fejem.

- Hello! – köszönt be jó atyám is. Már csak ő hiányzott. – Mi ez a nagy családi összejövetel? – kérdezte miközben az ágyam végébe huppant le.

- Szakított vele a barátja. – fogalmazta meg másodszorra a bátyusom. Örülök, hogy perfektek az életemből.

- Mindenki kifele! – ordítottam dühösen.

Elsőre felfogták mit akarok és kibattyogtak a szobámból. Én felültem, hátamat a falnak vetettem, lábamat felhúztam és a párnámat magamhoz szorítottam. Akaratlanul is ömlöttek a szememből a könnyek.

Megállíthatatlanul csorgott végig az arcomon, lecsöpögve a párnára.

Soha nem gondoltam volna, hogy ez ennyire tud fájni. Az üresség feszítette a mellkasomat. Amint lehunytam a szemem, megjelent előttem az arca. A kék szemei, a mosolyra húzódó szája. Azonnal kipattant a szemem. Többé nem akartam azt a kifejezést látni.

A szívemet neki adtam, ki is tépte, olyan erősen, hogy még a helye még mindig sajog, de mást nem kap meg belőlem.

Vér helyett fájdalom csordogált az ereimben és a sós víz szüntelenül folydogált az arcomon. Akaratom ellenére, újra felcsengett a fülemben a nevetése, a hangja. Ekkor lehunytam a szemem és ahelyett, hogy Őt láttam volna, a lánnyal láttam. De nem tudtam kinyitni a szemem, újra és újra lejátszódott a kép, amit láttam.

Hogy hihettem, hogy Mr. Nagy Menő képes lesz majd szeretni? Ő, akit én szerettem. Hogy hihettem el az összes szavát? Hogy tudtam hinni benne… bennünk? Biztos velem volt a baj? Eléggé passzív lehettem a kapcsolatban. Vagy csak nem vagyok neki elég szép? Ezt nem tudom elhinni.

A lányok előre megmondták, hogy ez lesz. Miért nem hittem el nekik? Miért gondoltam, hogy velem másképp fog viselkedni? Hisz miattam úgy se változik meg senki. Rusnya vagyok és láthatatlan. Nagyon jól elhitette velem, hogy szeret. Egész hónapban csak ezt hitegette.

A nap majdnem minden percét vele akartam tölteni. Teljesen rácuppantam, akár egy pióca. Talán ez nem tetszett neki. Talán ezért szakítottunk.

Újra éles fájdalom hatolt a szívembe. Már elfogadtam, hogy szakítottunk, de attól még rossz volt. Nem tudtam elhinni. Nem fogom túl élni ezt a kínt. Belehalok.

Nem létezett számomra más csak Ő. A gyönyörű szemei, a dallamos nevetése, a gesztikulálása. Az egész lénye. De már ő is elszakadt tőlem. Mi fogok csinálni? Kibírhatatlan ez a szenvedés. Azzal, hogy szakítottunk, vagyis én vele, nem változik meg az, hogy szeretem. Szerettem és szeretni is fogom, nem tudom egy csettintés alatt kitörölni ezt az érzést az életemből.

De miért kellett ennek megtörténnie? Miért kellett megcsalnia? Mért nem hazudtak jobban a lányok? Miért kellett megtudnom? Miért nem tudom nem szeretni? Miért vagyok képtelen elfelejteni? Miért kellett beleszeretnem? Miért kellett szakítanunk? Miért? Miért?

Egy újabb zokogó roham tört fel belőlem. Fejemet a párnámba nyomtam, hogy tompítsa sírásomat. Soha nem tudtam elviselni, ha más sajnál. Gyűlöltem a sajnálkozó arckifejezést. Miért nem tudtam felölteni a szokásos maszkomat? Miért nem tudtam megkeményíteni a szívemet?

Gyűlölök sírni és mindez Ő miatta van! Ő tehet az egészről. Miért csalt meg, miért? Mindenről Ő tehet? Vajon hány napja csábítgatta azt a csajt? És neki miért nem fáj annyira, mint nekem?

Gyűlölöm Őt! Teljes szívemből gyűlölöm. Csak az a baj, hogy ez hazugság. Szeretem úgy, amilyen és nem tudok máshogy érezni. És ez baj.

Nyílt az ajtó, amire felkaptam a fejem. Kezemet a párnára szorítottam, hogy hozzávágjam, ahhoz, aki most belép. Sajnos nem azok léptek be, akire számítottam. A két barátnőm kéredzkedett be, mire én bólintottam, hogy bejöhetnek. Leültek mellém és átöleltek.

- Mondjátok meg, miért fáj ennyire? – néztem rájuk értetlenkedve.